2010. december 30., csütörtök

31. hét - Új évek, új szerepek

Ma a hasam kerülete átlépte a 1 métert. A fürdőkádban úgy éreztem magam, mint egy víz felszínén lebegő bálna. Mikor nőtt meg így ez a pocak? És ki lakik odabent, aki így növeszti?
Furcsa érzés, ha arra gondolok, hogy gyermekünk születési dátuma 2011 lesz. Olyan különösen, idegenül cseng. De ami ennél is elképesztőbb, hogy jövő ilyenkor már szinte szaladgálni fog.
Hamarosan itt a szilveszter és mi jövőre már teljes értékű család leszünk: anya, apa, baba. Vajon magunkra találunk az új szerepben? Vagy nosztalgikus vágyódással gondolunk majd régi, gyermektelen életünkre?



Anno az esküvő előtt sokat merengtem rajta, vajon tényleg tiszta szívemből szeretnék-e férjhez menni. Majd elérkezett az esküvő napja és azóta egy percig se bántam, hogy így történt. Sose merül fel bennem, hogy bárcsak újra szingli lennék.
Azt hiszem, a babával is így lesz. Egy szép napon megérkezik az életünkbe a kis jövevény és onnantól fogva minden más lesz. Más. Új. És jobb, mint valaha.

2010. december 24., péntek

30. hét - Karácsony szelleme


Szenteste van. Izgalom. Meglepetések. Várakozás.
Különleges ajándékot készítettem idén a férjemnek.
Tulajdonképpen csak egy vers. De talán ma este még több is annál.
Ma este a szavak, a mondatok mik talán nem is tőlem,
inkább a kisbabámtól származnak, ma átívelnek múlt és jövő felett.
Összekötnek sorsokat, helyszíneket, embereket.
Ez a párbeszéd, mi sosem volt, de mégis lett.
Ez a beszélgetés, magzatom és édesapja között,
ma talán valódi kapcsolatot alkot,
át a hasfalon, a magzatburkon keresztül.

Karácsony szellemét, ehhez kérve kérem,
Hogy a varázslat, ma tényleg megtörténjen.
/Megtörtént! ;) - a szerk./




Gyere, Papa, játsszuk azt...


Ismerős a hely: a mi templomunk.
És bármerre nézek, ismerős arcok tekintenek vissza rám.
De ma mégis más.
A szívem a torkomban dobog, hiszen ma én állok itt az oltár előtt.
Fura érzés.
És itt, ez a gyönyörű teremtés, aki lépdel, úszik felém, végtelen ruhájában...
Ő az én menyasszonyom, a kedvesem. Jól ismerem, szeretem.
Ma mégis milyen más.
Látom az izgalmat  a szemében, hisz ma asszony lesz belőle.
Az én kis feleségem!


Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy én most megfoganok.
A pocak mélyében itt most megtapadok.
Pár nap múlva már két csík lesz a teszten,
Bár még épphogy csak
Mákszemnyi a testem.


Kisbabánk lesz!
Egy igazi, pici kisbabánk! Igen. Ennek, így kellet lennie.
Mi sem természetesebb, mint hogy, kik egybe kelnek, a szerelemben egy testté is lesznek.
Ma nagyon rendben van az élet.
Saját családom lesz!
Micsoda dicsőséges nap!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy én egy ebihal vagyok.
Hamarosan látható lesz, amint növök nagyot.
Gömbölyödő pocakban,
Lubickoló halacska.

Csak tudnám, mit ütött belé?
Hát, hogy lehet így zokogni? Hogy lehet így aggódni?
Mikor nincs is semmi baj, a baba biztosan jól van odabent.
Jobb helyen nem is lehetne.
Ó, Picim, kérlek, ne sírj!
Minden rendben lesz!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy rugdosok.
Neked is rúgok egy nagyot.
Te is érezheted, ha a pocakra teszed kezed.
S ha egy dalt fütyülsz nekem,
Táncolok odabenn.

Babakocsi? Rendben.
Na, de ennyi?!?
Baldachin vas, rugdalózó halmok, pelenka és rácsos ágy. 
Doktorbácsi százezrekért.
Táppénz, gyes és tgyás.
Meg még egy kis bölcsőfaragás.
Ez jut nekem, meg a munka.
És persze teremtsem elő a pénzt a föld alól is!
Szóval az életünk gyökeresen megváltozik?
Állj, én ebbe beleszédülök!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy kórházba megyünk.
Sietni kell, gyerünk, gyerünk!
Megszületek, mert úgy nyomnak.
Jaj, az élet, mily goromba.
Papa, Papa!
Vegyél gyorsan a karodba!

 

Az én kis tündérkém! De hogy lehet ennyi energiája?
Gyere, Papa, játsszuk ezt, játsszuk azt... már megint...
Sürgősen kell neki egy kisöcsi!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy kisgyerek vagyok.
Mindenféle csínytevésben örömest benn vagyok!
Elesek és fára mászok, össze-vissza kacarászok.
Fedezzük fel a világot!

Őrültek ezek a tanárok, hogy ennyi leckét adnak.
Semmi szabadideje nem marad így egy rendes szülőnek.
Már az idejét sem tudom mikor mozdultunk ki kettesben a feleségemmel.

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy iskolába megyek.
Körül vesznek szám és betű tengerek.
Segíts! Ez hogy van? 2x2 mennyi?
Nem lehetne inkább fogócskázni menni?

Megőrjít ez a sok hiszti, meg dacoskodás. Aztán meg, Apu, légyszíííí, haaad...
Biztos az anyjától örökölte a lázadó természetét.
Csak nőkkel ne kezdjen az ember!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy tinédzser vagyok.
Szerelem, szívfájdalom kínoz, de nagyon!
Hogy is van az a dal?
Eldúdolnád, ha kérném?
Tüdüptüptüptüp.... a világ legvégén...

Micsoda gyönyörű nő lett belőle.
Tegnap még itt ringattam a karomban, mint ártatlan kisdedet, ma pedig jelenségként áll előttem.
És huss... kiröppen.
Bízzam rá erre a fiúra? Vajon megérdemli?
De most tényleg?!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy férjhez megyek.
Sajnos nem lehetek többé már gyerek.
Bokrétát kötök fehér ruhámhoz.
A te oldaladon lépek az oltárhoz.

Látod, Anya, itt maradtunk kettecskén.
Semmi gyerekzsivaj, semmi sírás, hiszti, semmi kacagás.
Mihez is kezdünk ezzel a sok szabadidőnkkel?
Már alig emlékszem, milyen is volt, amíg nem voltak a gyerekek.

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy nagypapa lettél.
Biz, egy picit meg is öregedtél.
De nézd, ez a csillogó szempár,
Hogy álomba ringasd, most rád vár.
Dalolj, mesélj neki rólam.
Ugyanígy fogtál engem is karodban.

Gyere, Papa, nézd,
Nem telik el pár nap,
És majd ő mondja neked:
Gyere, Papa, játsszuk azt...



2010. december 9., csütörtök

28. hét - Kiváltság



Ma este meglátogattunk újdonsült unokaöccsünket. Még nincs egy hete, hogy világra jött. A gondolataim estére fokozatosan gyűltek össze az élmény hatására és szárnyaló tettvággyal öntöttek el. A fejemben motoszkáló halvány aggodalmon - hogy hogyan állunk majd helyt, ha itt az idő - felülemelkedett a reményteli bizakodás, hogy milyen csodálatos is lesz, majd amikor megérkezik a mi babánk is. Talán most éreztem először úgy, igazán szívemből, hogy várom már azt a percet.
Ezek az érzések finoman, mint a nyugodt tenger, hullámoztak a lelkemben. Végül az érzésekből a gondolatok, apró kristályai lettek, melyeket most papírra vetettem.

Nem tudom volt-e már benne részetek: hihetetlen érzés egy újszülöttet a karodban tartani. Megrendítő! Nem is csak azért, mert olyan valószerűtlenül picurka, meg hogy olyan aranyos a pofija, hogy olyan gömbölyű a lábacskája, hogy olyan puha bársony a bőre. Még csak nem is az üde babaillat miatt, ami belengi a szobát. Amitől egy ember csecsemő olyan ellenállhatatlan, amitől az ember lánya egyből beleszeret, az a végtelen elesettsége és kiszolgáltatottsága. Ahogy könyörgőn rád emeli a pilláit, mert jól tudja, hogy teljes egészében rád van utalva. Az élete, a léte tőled függ. Te rajtad múlik, hogy tele van-e a pocakja, hogy fázik-e, boldog-e, elégedett. Hisz, ha te nem adsz neki enni, akkor egyszerűen éhen hal szegény pára. Még mozdulni sem tud, csak kalimpál az égbe.

Ez nagy felelősség is a mamának. Úgy mondják, édes teher. Valójában kiváltság. Ő lehet az a kiváltságos személy, a "kiválasztott", aki megmentheti ennek az apró teremtménynek az életét. Aki felnevelheti ezt a gyermeket. Ezt a gyermeket, aki bár önálló lény, mégsem akárki, hisz a te saját húsodból és véredből vétetett, az életed párjának utóda, a szerelmetek valóságos, kézzel fogható gyümölcse.
Édes Istenem, hogy ezt milyen tökéletesen, milyen jól kitaláltad!
Leírhatatlan ez a varázslat. Amikor egyszer csak a sok főpróba, játszadozás és vargabetű után az életednek végre a főszereplője leszel. Még soha nem voltál ennyire fontos. Sem más embereknek, sem saját magadnak, sem a Jóistennek. Minden tettednek, gondolatodnak óriási jelentősége van. Persze ez eddig is így volt, de most te magad is megértetted.
És ez most kivételesen épphogy nem nyomaszt, hanem felemel. Úgy érzed szárnyra kapsz a csodálatos lehetőségtől. Mert most eljött végre a nagy esély, hogy valami maradandót alkoss. Hogy végzetesen éld az életed, ahogy mindig is kellett volna. Mert ma a Jóisten megszólított és eljött a pillanat: felnőttél és most rád bízza 'a feladat'-ot. A feladatot, aminél nem számít, hogy nehéz lesz-e, vagy könnyű, mert ez az amire vártál, amire készültél egész életedben. A feladatot, aminél nincs nagyobb e Földön.

Ott álltam a szépen berendezett babaszobában, kezemben a nyöszörgő csöppséggel, pocakomban a mozgolódó másikkal és elöntöttek az érzések, mintha a világegyetemet tartottam volna a karomban. Csak néztem, néztem az arcát, ittam a tekintetét. És megköszöntem neki, hogy bár ő nem az én gyermekem, de megsúgott ott nekem valamit... valami fontosat.



2010. december 3., péntek

27. hét - Mint a mesében

Újra munka


Múlt héten kivettem pár nap szabit a védőnő tanácsára. Hátha a pihenéstől elmúlik a pocakkeményedésem. Jobb is lett. Erre hétvégén megint csak pörögtem. És ma újra munka. Ó, hogy átkoztam magam a tegnapi lótás-futásért!
Párszor lefeküdtem az irodai szőnyegpadlóra, hátha enyhül keményedés. De ez így nem sokat használt.
Este a dokit is felhívtam, aki csak még jobban beparáztatott. Először is kikaptam, amiért nem pontosan követtem a magnézium szedésre vonatkozó utasításait. Utána pedig kedvesen figyelmeztetett, hogy ha percenként jönnek a görcsök, akkor egyenesen be a kórházba, meg hogy nekem kell éreznem, mennyire vészes a helyzet és a fenyegető koraszülés így meg úgy.
Elpanaszoltam Somának a dolgot, majd negyed óra múlva, úgy zokogtam, mint a záporeső. Az adventi koszorú is megremegett bele.
Ó, jaj szegény fejemnek, most mitévő legyek? Úgy félek. Ó, édes Istenem, védj meg minket! Védd meg a pici babát, a pici Mákszemkét! Ó, csak az egyetlen pici babácskámra vigyázz nagyon! Kérlek, kérlek, ó, Uram!

Lassan azért sikerült megnyugodni egy kis meseolvasással, énekléssel, imádkozással, pocak simogatással.

Nem lesz baj. Talán csak változtatnom kell dolgokon, talán csak másik útra szeretne terelni az Úr. Talán csak segít meghozni olyan döntéseket, amiket magamtól nem voltam elég erős meghozni, nem volt merszem szembenézni a következményekkel.

Ó, légy velem, vezess a jó úton, Istenem! Taníts meg rá, hogy méltóképpen vigyázhassam a kincset, amit rám bíztál.




Hova meneküljek?

A hétfői pánik után újra szabadságot kellett kivegyek. Még volt jópár felhasználatlan napom, alig voltunk szabin ebben az évben. De attól, hogy én terhes vagyok, az élet nem állhat meg. Átküldték nekem a munkát emilen.
Kidolgoztam a belem. Így nincs is értelme itthon lenni. Ugyanúgy semmit nem tudok pihenni. Már annyira, de annyira elegem van ebből a vár projektből!!! Már évek óta meg vele a tökölődés. És mindennek tetejébe a babakelengyével meg még sehogy sem állok.
Mindezek után este a férjem benyögte, hogy a főnököm épp azon töri a fejét, hogyan tudnék akkor én ezek után itthonról dolgozni.

 
Bamm! A békés vajaskenyér kenegetés közben ettől eldurrant az agyam. A gyanútlan sonka váratlanul becsapódott az asztal közepén. És robbant a kismama bomba!


-          Hát soha nem lesz ennek vége?!? Ez hihetetlen, hogy nem értik meg, hogy én itt éppen azért küzdök, hogy ne kerüljünk kórházba, hogy nehogy koraszülött legyen a babám és ők meg közbe be akarnak fogni még egy kis netezgetésre. Abba persze bele se gondolnak, hogy hanyatt fekve elég nehéz a billentyűket nyomogatni és még nincs lebegő vagy gondolatvezérelt számítógépem. Természetesen te sem mondtad, hogy nem vagyok abban az állapotban, ugyebár? Az, hogy a doki sok fekvést rendelt el – nem gép előtt görnyedést! – az persze senkit nem érdekel! Az az én gondom! A következményekbe rajtam kívül senki nem gondol bele, abba, hogy mégis mit kockáztatunk. Hát ki nem szarja le azt a rohadt munkát! Megőrülök! Áááááááá!


Egyenesen vergődtem, toporzékoltam a tehetetlen dühtől. Az, hogy esetleg a munkáltatónak sem olyan könnyű ez a helyzet, és valószínűleg nincs tisztában, hogy milyen állapotban vagyok, vagy hogy netán picit túlreagálom a dolgokat, az természetesen eszembe sem jutott. Gondolkodni sem bírtam, a kismamaszörny elborította az agyamat, és csak egy jó kiadós sírásra vágytam. A hasam ettől persze összeállt, mint egy kőtömb. Pici babám vadul ugrált odabent, de ez sem tudott lecsillapítani.
Éljen a stressz!

-          Mégis, hová kéne elmeneküljek, hogy végre nyugtom legyen?!? Ha, ne adj Isten, mégis kórházba kerülnék, főnök úr, oda is utánam küldené a laptopot?!

A férjem csendben – csak úgy maga elé - megjegyezte, hogy vajon ő hova meneküljön – tudniillik előlem. Gondolom ő sem egy tomboló kismamára vágyik egy fárasztó nap után. De engem valami elementáris erő késztetett a babám védelmezésére, az anyai szerepem megerősítésére és semmi, de semmi más nem számított.
Mások persze csodálkoznak, hogy mit tudok csinálni otthon egész nap, nekik nem természetes, hogy egy kismamának rengeteg dolga akad felkészülés címén és nem pazarolhatja az idejét és az energiáját holmi várakra.

Nem kell, hogy megértsék, de jaj annak, aki az anyatigris útjába áll.


Semmi gond

Óriási pelyhekben hullik a hó. Igazi ünnepi hangulat van odakint. De én itt görnyedek a gép előtt már egy hete. Muszáj befejeznem a munka rám eső részét, mert nincs ember a Földön, aki megcsinálná. A pocakom persze keményedik rendesen. De holnap a doki megnyugtat, hogy minden rendben van és én kiíratom magam végleg. Háháhá!



Ne, ne, neeeee! A doki lemondta a találkozót egy sürgős szülés miatt. Persze, persze semmi gond - mondtam. Valójában a sírással küszködtem. Csak annyit mondott szedjem a magnéziumot és legyek nagyon óvatos.
Sóhaj…
Teljesen padlón voltam. A gép előtt ülni mindenhogy kényelmetlen volt. A pocakom keményedett. A munka tornyosult előttem. Ennyit a boldog babavárásról. Pedig annyira várom már, hogy megszülessen a baba, hogy nekem semmi más dolgom ne legyen csak róla gondoskodni. A férjem ilyenkor figyelmeztet, hogy az sem lesz sétagalopp, de én letorkolom, mondván, hogy az teljesen más: ha nehéz is, legalább van értelme és egész nap azokkal vagyok, akiket szeretek és... és... Ő csak legyint, és sokat mondóan dünnyög: majd meglátjuk, majd meglátjuk. 
Csak már látnánk, türelmetlenkedek. Pedig ezeket a dolgokat nem lehet siettetni. Olyan ez, mint a karácsony, várod, várod, egyre jobban, de nem jön egyetlen nappal sem korábban, csak amikor itt van az ideje.



Mint a mesében

Ma végre legyűrtem a melót!
Szegény férjem minden nap este 10-ig bent van, hogy a miattam elmaradt munkákat valahogy behozza. A határidők nem várnak. Igazából büszke vagyok rá, hogy egyetlen szó nélkül vállalja.
Szóval kikapcsoltam a gépet. Most lehajtott forró fedelével pihen az asztalon. Én pedig próbálom összekaparni magam. Kerestem valami könyvet, valamit, ami vigaszt, megerősítést nyújt.
Végül a naplómat olvasgattam, a Mákszem mese eddigi részeit, a férjemnek írt verseket… Majd lefeküdtem a kanapéra, leoltottam a lámpát és igyekeztem pihenni és visszatalálni önmagamhoz. 
A gondolataimba merültem.
 
Milyen régen volt az esküvőnk. Tudom még egy év sem telt el, de mégis… Milyen szép volt az a nap, milyen önfeledt. És a folytatás is milyen szép, milyen méltó! Egy igazi mese. A mese amiről álmodoztam éppen valóra válik. Ó, miért is kételkedem, miért is esik nehezemre elhinni, hogy valóban valóra válhat. Emlékszem, akkor is így éreztem, amikor a férjemmel találkoztam: ez túl szép, hogy igaz legyen. Ezt én nem érdemlem, majd úgyis elveszik tőlem, vagy kiderül, hogy csak mese. De nem így történt. És később az érzés is átalakult. Ma már természetes, hogy ő velem van. Néha azért eszembe jut, hogy különleges kegyelemben van részem, hogy ő a férjem. Ilyenkor csendben hálát adok az Úrnak és igyekszem szeretni és megbecsülni őt.
És ez a gyermek, tőle fogant. Mint a mesében. Kívánhatnék ennél többet?



2010. november 29., hétfő

26. hét - Különleges karácsonyt szeretnék!

Ez a karácsony, már önmagában különleges lesz, hisz hárman leszünk. De úgy szeretném, hogy ez alkalommal valóban megadjuk a módját. Hogy odafigyeljünk a részletekre. Hogy valóban ünnepeljünk.





Ma pakolás közben kihullott egy könyvből egy régi karácsonyi képeslap. Még én készítettem annak idején a férjemnek, egy saját versike is volt rajta. Egészen meghatódtam. Micsoda szép emlékeink vannak már együtt, mennyi ajándék, mennyi kedves gesztus, gondolat, amit egymásnak adtunk. És hogy még így is, mennyivel többre lenne szükség! Fárasztó dolog ilyeneket kitalálni és megalkotni, egyszerűbb kutyafuttában leemelni valamit a polcról. De az lehet szép, meg jó, meg kellemes, esetleg találó, vagy várva-várt, de szinte soha nem emlékezetes.
Idén egy különleges karácsonyt szeretnék adni a férjemnek ajándékba. Sok minőségi idővel és egyedi, neki készített ajándékkal és igazi karácsonyi hangulattal, mézeskaláccsal, fenyőillattal, csengettyűszóval...



Lassan egy éve, hogy ez a hely a közös otthonunk. Már egész belaktuk, de valahogy mégsem teljes. Hiányzik néhány dolog, hogy valóban meghitt kis zuggá váljon. És most nem a függönyre gondolok, bár az is elkelne lassan. Sokkal inkább az olyan szertartásokra, alkalmakra, hangulatokra, ami a lelkünk idetartozását erősíti. Ehhez a lakberendezés kevés. De egy méltóképpen megünnepelt karácsony hava már többet adhat hozzá.

Asszony lettem és édesanya és most a legfontosabb feladatom, hogy meghittséget és melegséget teremtsek ebben a kis lakásban és a hétköznapjainkban. Hogy otthonná varázsoljam ezt a helyet.
Hogy el tud felejtkezni az ember ezekről a fontos dolgokról! Miért is nem erről beszélnek a tévében? Hiszen mindannyiunknak olyan nagy szüksége van egy meleg otthonra, ahova hazatérhet. És az érkező babáknak is sokkal inkább erre van szüksége, mint a tökéletes méretű kiságyra föléje boruló baldachinvassal.


2010. november 13., szombat

25. hét - Menetrend




19. hét – Részt veszek az első kismama tornán.
20. hét – Megveszem az első kismama nadrágomat.
21. hét – A férjem először érzi, ahogy rúg egyet a baba.
22. hét – Megvesszük a babakocsit.
23. hét – Először adják át a helyet a buszon.
24. hét – Elkezd keményedni a pocakom.
25. hét – És megérkezik az első babaruha szállítmány a rokonoktól!



:) Jesszus, ilyen pici lesz?! Ez kemény!

2010. október 4., hétfő

18. hét - Kislány!!!

Gratulálunk – elérkeztél a félidőhöz! Ez egy kritikus időszak a baba érzékszervi fejlődésében, mégpedig az agyi területeken.  Amennyiben kislányt vársz, petefészkeiben jelenleg hat millió petesejt van. Ez a mennyiség a szülés idejére egy millióra csökken. A tejfogcsírák mögött fejlődni kezdenek az állandó fogak csírái is. Most már biztosan érezhetők a magzatmozgások. Ezek először csak vibrálásnak tűnnek, mintha egy pillangó szorult volna a pocakba, vagy buborékok szállnának felfelé. A méhboltozat lassan eléri a köldök magasságát.

Már azt sem tudom, mi van veled pici babám. Mikor is éreztelek utoljára? Tegnap? Vagy ma? Nem is tudom... Talán megsértődtél rám? Tudom nem figyeltem rád. Csak a tanulás, meg a munka. Tudom. Bocsáss meg nekem, itt vagyok! Hol vagy kicsi csillagom, galambom, merre jársz? Csak nem tűntél el? Gyere szólj hozzám, kicsi szentem!
De a kis bogárka csak akkor enyhült meg irányomban és kezdett újra élénken ficánkolni, amikor apukájával a barkácsáruházban a leendő bölcsője felett tanakodtunk.
Hát mégiscsak itt vagy, én kis drágám! Hála az égnek, te kis huncut!

"Hát ki vagy, te embriócska?
Benti Lujza? Benti Jóska?
Mutasd, mid van, mert ez minket érdekelne némileg.

Bökdösésre, vizslatásra
forgolódó kisbabácska,
tárd fel titkod itt az undok ultrahangos néninek.

Elvagy jól a benti léttel?
Mit forgatsz fél centiméter
átmérőjű kis fejedben, ó, miféle turpisat?

Magzatocskám, csöppnyi kincsem,
hát mutasd, hogy van vagy nincsen!
Megmutatta! Megmutatta? Hol mutatja? Á! Nicsak."


Varró Dániel: Kíváncsiskodó

Kislány lesz! Kislány! Kislány! Kislányunk lesz!
A Gyógyír Nonprofit Kht. lépcsőházában egymás nyakába borultunk a férjemmel.
Ó, én édes Istenem! Nem lehet már boldogabb napom!
Földöntúli öröm volt tudni a titkot, a csodát. A babából, aki eddig nemtelen, személytelen halacska volt a hasamban, egyszeribe hús vér kislány lett, copfokkal és becenévvel, kis ruhákkal és játékokkal. Az információ hallatán képzeletemben új mélységek és magasságok tárultak fel.
A férjem is úgy örült. Bár tudom, hogy szeretne egy kis focist, de csak ennyit mondott: ha olyan szép lesz, mint te vagy, akkor nem aggódom. :)
Hát, most mondjátok meg, elolvadok, úgy szeret!

Az öröm határtalan volt. Pontosan olyan határtalan, mint ha az derült volna ki, hogy fiú. Igaz, hogy ez a kislány, most még csak csontváznak látszott a monitoron, de egy ugyancsak hajlékony és virgonc csontváznak. A lábujjait kóstolgatta a kis tornász. Majd cumizott egy kicsit, épp mikor a sztárfotó készült.

Babaadatok:
A fejátmérője: 42mm, a haskörfogata: 127mm, a combcsontja: 29mm

A súlya kb 240g - majdnem annyi mint egy kockaráma
Szabályosnak imponáló agy- és arckoponya, agyszerkezet, és testkontúrok. Gerinc párhuzamos, követhető, ritmusos szívműködés 140/min, négy üregű szív, négy végtag ábrázolódik - igazán szívet melengető szöveg
A képen az a fehér karika a buksi feje, a törés az orra, befelé a kis fehér vonal a fogsora, az orra fölötti folt az ökölbe szorított keze, elmosódottan, de a szeme és a válla is kivehető.


Újra, meg újra felidéztem az UH képeit. Az ökölbe szorított kis kezecskét, a lábát az égbe nyújtva, a pici kis ujjacskákat, a csigolyák szigorú rendjét, a pisze orrát, a nagy pocakját.
Ó, milyen boldognak is tűnt! 
A mi babánk. A mi boldog, ficánkoló kisbabánk!


2010. szeptember 28., kedd

17.hét - Rekviem

Nagymama meghalt.
Ó, milyen szomorú! A csudába! Pedig még úgy reménykedtünk, még nagy terveink voltak... Azt hiszem már a Nagypapával van, de bárcsak még láthatta volna a dédunokáját. Ó, Nagymama, igazán nem kellett volna sokat várni!
Ilyen az élet. Rövid. Pedig úgy érezzük örökké tart, hogy ráérünk még, van még időnk bőven. Micsoda önámítás! Már nem lesz több nagymami tészta, se fogós husi, se véget nem érő mesélések. A fényképen lévők a múlt homályába vésznek és mi már csak egy misét mondhatunk a lelki üdvükért.

Ezen a héten hivatalosan is a terhesség ötödik hónapjában léptél. Mostanra a baba már 15 cm hosszú (fejétől a popsijáig – ez az ülőmagasság), tapintása és hallása is működik.  Természetesen egyelőre csak édesanyja szívverését és emésztőrendszerének zajait hallja, hamarosan azonban a méhen kívüli hangok azonosítására is képes lesz és megismeri édesanyja hangját.
Lassan kezd nőni a zsírréteg a bőre alatt, bár még mindig nagyon soványka. Bőre olyan vékony, hogy a vérerek tisztán láthatóak alatta.



Ma este bőven itattam az egereket. Egy gátszakadás után mérgező vegyi anyag, a vörös iszap öntött el egész falvakat Ajka mellett. A híradót nézve, jócskán felzaklatott az eset. Hát milyen világ ez, ahol csak úgy gondatlanságból savval öntenek nyakon gyanútlan embereket?!? Hol a Jóisten ilyenkor, hogy ezt megengedi?! Ne kutasd a rejtőzködő Isten titkait! - mondja a lelkészünk.
De én ezt úgy nem értem! Mi értelme a sok borzalomnak, katasztrófának. A férjem csak a fejét csóválja: hogy hogyan tudok ennyire kétségbe esni. De mondd meg - vágok vissza én - mi értelme így a földre születni. Annyi a gond, a baj! Mindig rosszabb a hó, mint tavaly. Én mást ígértem a babánknak. Azt ígértem, hogy  boldog lesz. Hogy szép az élet, csupa csoda és varázslat. A mesék is mind erről szólnak. Akkor ez mind csak ámítás, csak dajkamese? Én egy másik boldogabb világot ígértem! Mi értelme ennek így? Nem értem, egyáltalán nem.
Minden érve, hogy így szeret, meg úgy szeret, meg dolgod van itt lenn a földön, hamisan csengett.
Hol van hát a lényeg? Mire jó élni?

Ezen tipródtam, sírdogáltam... Végül nagy bánatomban elvonultam a kisszobába, elővettem egy verses kötetet és Weöres Sándor verseit olvastam a babának fennhangon, hogy mégis legyen valami jó ma este. És az egyik versszaknál elcsuklott a hangom...

"Száz ruháját, ékszerét
Odaadná szépen,
Csak egy hétig futkoshatna
Lenn a nyári réten!"
Weöres Sándor: Déli felhők

Hogy mit mondott nekem ez a pár sor akkor este?
Volt egyszer egy régi, régi nyár és volt egy régi régi rét. Azon a régi rakoncátlan réten tücskök ciripeltek, méhek döngicséltek és egy kislány kacagása visszhangzott a hegyekről. Ott szaladgált rövid szoknyájában a fényben fürdő fűcsomók között. Ez a lány én voltam valaha. És most ez a lány ragyogó szemekkel nézett rám a sorok közül... és szemében ott csillogott a válasz.



2010. szeptember 23., csütörtök

16. hét - Megmozdult!

Megmozdult! ! ! Asszem . . .


Olyan megfoghatatlan elillanós érzés. Vagy csak halucinálok? Óóó.



Igen a lepkeszárny! Határozottan!!! Táncolás közben az irodában, csak csendben mozdulatlanul, lélegzetvisszafolytva figyelek... Igen, talán... Most... mintha... mintha érezném! :) Ott! Vagy tán mégsem?
Mire odafigyelek már el is úszott a kis halacska. Olyan csiklandós, fura érzés, olyan megfoghatatlan.









2010. szeptember 8., szerda

14. hét / A boldogság



Egy idő múlva elmúlt az első hetek euforikus boldogsága és az állandó aggódás is kissé alábbhagyott. Már olyan természetessé vált ez az új, más állapot. És a babára gondolni olyan egyszerű, mindennapi örömforrássá vált, mint beleszimatolni levegőbe illatozó tavaszi estéken, mint egy falevél bársony erezetén végigsimítani a kezedet vagy egy nyári tikkadt délutánon jeges limonádét kortyolgatni.



Látod, nem kell "nagy" dolgoknak történnie, hogy belekóstolhass a boldogságba, elég, ha megfogan benned az élet. De jól jegyezd meg az érzést, mert olyan mint a fagylalt, édesen olvad szét a szádban. Hiába forgatod, tartod a nyelveden, nem marad meg soká és később  maximum csak felidézheted ízét. Azért csak spájzold el az emléket, jól jön majd, hűsítő enyhet adva, átvirrasztott forró nyári éjszakákon, mikor a fáradtságtól már a könnyed is kicsordul.



2010. szeptember 2., csütörtök

13. hét - Genetika



Széles, magas a homlokom, mint apunak. Pisze az orrom, kék a szemem, mint nagyinak volt. Örököltem tőlük. Mikor megfogantam anya pocakjában, már eldőlt, hogy a természet mit választott ki számomra, milyen kombinációt hozott össze a rendelkezésre álló örökítő anyagból. A kromoszómák tökéletes rend szerint kapaszkodtak egymáshoz spirális táncukban. És ma én itt vagyok kék szemmel, világosbarna hajjal, és egyetlen hajam szálából újra lehetne építeni a testemet. Minden sejtem magában hordozza a DNS-em, ezt a bűvös kódot, ami meghatározza testemet, létem kereteit.
Ez a keret, mely születésem pillanatában egészséges volt és a maga módján tökéletes, most új életet fogadott magába, mely reményeim szerint éppúgy egészséges és tökéletes lesz, ha megszületik.

A méh mostanra már elég nagy ahhoz, hogy a külvilág is láthassa állapotodat (már, ha jól megnézi), bár a magzat még most sem nagyobb egy fél banánnál.
Ha beleláthatnánk pocakunkba apró méretei ellenére egy teljes egészében kialakult babát látnánk, akinek már saját ujjlenyomata is van.
Ezen a héten a haj a legnagyobb újdonság!
A magzat rengeteget növeszt belőle és nemcsak a fején. Pihés lesz a test egész felülete! A finom pihét szaknyelven lanugonak hívják, ez általában a szülés előtt teljesen eltűnik.
Már nem csak kalimpál, egyes finomabb mozgást végző izmai is működnek.  Ennek a hétnek a végére a baba már képes fogni, kancsalítani, grimaszolni és az ujját szopni.
A rekeszizom és a tüdő tovább fejlődik.
Ettől a héttől kezdve már részleteiben látható a csontváz az UH vizsgálatok alkalmával.
A mama szíve 20%-kal gyorsabban ver, hogy a megnövekedett mennyiségű vért tudja keringetni. (Szép teljesítmény!)
Hossza kb. 8 centiméter, súlya mintegy 28 gramm. Most már igazán hasonlít egy aprócska emberre. :-)



De mi van akkor, ha hiba csúszik a gépezetbe? Ha a kis sejtek nem találják meg a párjukat, ha rendetlenül állnak össze? A genetikai rendellenességek egy jó része az élettel összeegyeztethetetlen és az első három hónap során szelektálódik, vetéléssel végződik. Gyászba borítva a gyermeket váró családot. Más enyhébb rendellenességekkel a gyermek megszületik, de sokkal több odafigyelésre, netán ápolásra szorul, mint egészséges társai. Születése napjától fogva gyökeresen megváltoztatja a körülötte lévők életét.
Minden kismama egészséges gyermekről álmodik. Akivel fogócskázhat, aki szép lesz és okos és sokra viszi majd az életben.
Gyanútlanul megy az orvoshoz, aki gondosan tájékoztatja az első három hónap kockázatairól."Kedves kismama csak a 12 hét után tessék komolyan venni a terhességet. Tudja, addig bármi megtörténhet... "
Majd tájékoztatja a genetikai szűrés lehetőségeiről. Ha szerencséje van, ennyivel megússza.
De valószínűbb, hogy ezzel nincs vége. Talán a kedves ismerősök szórakoztatják őt a beteg gyerekekről szóló rémtörténeteikkel, amire mondjuk az ultrahangos néni rádob még egy lapáttal, azzal hogy agresszívan ecseteli a szűrés fontosságát, képtelen kérdéseket feltéve a megszeppent, összezavarodott kismamának.
Genetikai szűrés? - kattog az anyuka agya.
Ez azt jelenti, hogy van rá némi esély - még ha igen csekély is! - hogy a babával, aki odabent lakik... ezzel az édes kis bogárkával... valami nincs rendjén?!?
Lehetséges lenne?
...
Az orvosnak fehér köpenye van, szigorú szemüvege és okos műszerei. Ha ő mondja, talán tényleg igaz lehet és minden nemtudomhányadik kisbaba rendellenességgel jön a világra...
Nem, nem!
A kismama elhessegeti a gondolatot. Nem, az ki van csukva!

De ahogy bólogat az orvosnak és zsebébe csúsztatja a tájékoztatót a gyanú undok szörnyetege észrevétlenül befészkeli magát a szívébe. Egész úton hazafelé ezen rágódik és a kétely szépen lassan akkorára nő a lelkében, hogy pár nap múlva, amikor egy Dawn-kórost lát az utcán lúdbőrős lesz a háta a rettegéstől. Lesütött szemmel meggyorsítja a lépteit, szinte szalad, mint aki menekül.
Lehet, hogy az ő babája is beteg?
Grimaszolva, már-már undorral forgatja a tájékoztató papírt a kezében. Nem éri meglepetés, semmi jóval nem kecsegtetnek. Végül átbeszélik a dolgot a férjével és úgy döntenek, nem csináltatják meg, csak a kötelező vizsgálatokat. Az eredmény úgysem változtat semmin. És vakon, már-már kétségbeesetten bíznak a Gondviselésben.
Fiatalabb korában még biztos volt benne, hogy majd ha eljön az ideje minden lehetséges vizsgálatot megcsinál. De azóta sokat változott a világ, de legfőképpen ő maga.
Döntöttek. A dolgot ezzel lezártnak tekinti és tökéletesen felkészületlenül éri, amikor az ultrahangos nő a vizsgálat alatt nekitámad.
"Mit képzel magáról, hogy nem csinálta meg a tesztet?! Hogy mindenképpen megtartaná?! Háhá. És mi lesz a testvérekkel, a házasságával? Erre nem gondolt? Mi lesz, ha maga meghal?"
Az anyuka a vizsgáló asztalon nyikkanni sem tud a döbbenettől, de még nincs vége.
"Mi van, ha belerokkan? Ha a férje elhagyja magukat? Ha rámegy a kapcsolatuk? Ha végiggondolta, tartsa meg, lelke rajta. De akkor is jobb, ha előre felkészül." - mondja keményen a nő.
Az anyuka elhaló hangon kérdezi: Miért, van vele, valami gond?
"Nem. A vizsgálat során rendellenességet nem tapasztaltunk. De így is óriási felelőtlenség a szülőktől, ha nem csináltatják meg a tesztet."

A kismama a sírás határán kábultan, rogyadozó térdekkel lép ki az UH-os szoba ajtaján. Még soha életében nem gázoltak bele ilyen otrombán a lelkébe, a hitébe, a meggyőződésébe.
Úgy érzi, hogy minden szétesett és napokig tart, amíg újra összerakja önmagát, ha egyáltalán sikerül.

Ha elmenne és megcsináltatná a tesztet...
Először is szögezzük le, hogy a genetikai szűréseknek számos fajtája létezik, és évről évre fejlesztik őket, hogy egyre biztonságosabbak és megbízhatóbbak legyenek. Én annak idején körbejártam a témát és most le is írom mire jutottam. De aki ezen töri a fejét, inkább kérdezze meg az orvosát a dolgok aktuális állásáról és ne internetes legendák alapján döntsön. 
Szóval, ha elmenne és megcsinálná a tesztet, akkor (a szűrés típusától függően) néhány hét eszeveszett izgulás után kapna egy eredményt, egy számot, vagy százalékot, ami megmondaná, hogy kockázati csoportba tartozik-e. Ha nem, akkor fellélegezhetne. Ez esetben, bár nem kizárt, de igen kicsi az esélye a szindrómának. Ha pozitív a teszt, akkor vagy végig izgulja a terhességet, vagy további szörnyű vizsgálatoknak veti alá magát. Például, hogy egy hatalmas tűt szúrnak be a pocakjába mintát véve a magzatvízből, hogy pontosabban megmondhassák mi is a helyzet. A vizsgálat vetélési esélye 2%.

2%? MI?!? 
Mi a csudát jelent ez?

Minden nemtomhányadik gyerek belehal a vizsgálódásba?


Na ezt nem! Ezt én nem!

Nem vállalom. Semmi szín alatt!
Ha véletlenül mégis egészséges nincs az az Isten, hogy én őt bármilyen módon is veszélybe sodorjam.
De tegyük fel, hogy telnek múlnak a hetek és a bizonytalanság olyan idegőrlő szintet üt meg a kismama lelkében, hogy mégis rááll a rutinvizsgálatra. Várakozás az eredményért. Ha negatív vége a kálváriának. Így már tényleg elenyésző a tévedés. Végre átadhatja magát a boldog babavárásnak.
Ha a teszt pozitív.
...
Ha pozitív...
...
Akkor vége.    Vége mindennek.
...
Vége az álmodozásnak, a szép reményeknek. Nincs több madárdal, nincs több napsütés. És akkor a párnak élete legnehezebb döntését kell meghoznia: Elvenni egy emberi lény életét, a saját gyerekük életét, vagy letenni voksukat egy küzdelmes, megpróbáltatásokkal teli élet, egy rémisztő, ismeretlen világ mellett. Egy olyan élet mellett, ami nehéz mindenkinek. Amiben a testvéreknek nincs annyi lehetősége, ami az anyát felemészti, amiben megromlik a viszony a házastársak között...
Ezt mondta az UH-os. Vajon igaza lehet?
A kezem a hasamra teszem. Fogalmam sincs. De egy valamit biztosan tudok. Soha, de soha nem tudnék ártani ennek a gyermeknek, aki itt most a pocakomban növekedik. Bármilyen is legyen, beteg vagy egészséges, szép vagy csúnya.
Ő az enyém. Őt rám bízta az Úr.

 
Ám ez a bizonyosság gyenge virágszál volt a többi dudva mellett. Még hetekig visszhangoztak a fülemben a nő szavai, hogy ez felelőtlenség és fogalmunk sincs milyen az beteg gyereket nevelni, stb.
Hogy mi motiválta őt, nem tudom. Talán maga sem gondolt igazán bele, hogy miről beszél. Talán csak a felelősséget akarta lerázni magáról. De hisz úgysem foghatnám perbe, akkor sem, ha látnia kellett volna valamit, amit nem vett észre, mert aláírattak velem egy egész A4-es oldalt arról, hogy ők mennyire nem felelősek, abban ha nem veszik észre a rendellenességet. Felelősséget nem vállalunk, bla, bla, bla...
Na ettől dühbe gurultam.
Még jó, hogy én vagyok a felelős! A fene egye meg! Az én gyerekem! Vagy mi!

De az ég szerelmére, mégis mi a csudát csinálhatnék?!?

Ha kiderül, hogy gond van, úgysem gyógyítható! Csak szikével! Azt akarja nekem bemesélni ez a világ, hogy nekem jogom van az ő sorsa felett dönteni? Hogy szabadon határozhatok életről és halálról? Csak azért, mert most még a testem része? Csak azért mert kicsi? Amíg bent van és nem túl nagy, addig meggyilkolhatom, ha meg már kibújt, akkor egyenesen bebörtönöznek egy ilyen rémtettért?
 ?
Az hogy nem akarok bonyolult életet az elegendő indok arra, hogy az életére törjek?
??? 
?
Hogy neki is nehéz lesz? Hogy vele is jót teszek?
Valóban? Ezt ő mondta?
Hát ki vagyok én, hogy erről dönthetek?
Ki vagy te, hogy ilyen dologra bátorítasz?
Mióta van nekem jogom arra, hogy belepiszkítsak az Isten művébe?

Ezek a gondolatok keringtek a fejemben, mint a hurrikán. Majd tengernyi gyötrődés után, szépen lassan eljutottam a gondolatig, ami megszabadított.

Ha az én Istenem úgy látja jónak, hogy beteg gyermeket küld nekem, akkor annak, úgy kell lennie. Nem szeretném. Isten látja lelkem, ez az utolsó dolog, amire vágyom ebben az életben. Nem érteném miért és piszkosul fájna és meg is törnék benne, azt hiszem. De egyszerűen nincs jogom, hogy ez befolyásoljon. Nincs lehetőségem, hogy az egyszerűbb utat válasszam.
Egyszerűbb út egyszerűen nincs.





2010. augusztus 26., csütörtök

12. hét - Ezek a dolgok örökre szólnak!


Édes a pihenés /Pusztaradvány/


A napfény meg-megcsillan az aprócska tó tükrén. A hatalmas fák, mik a tó fölé borulnak kellemes árnyat adnak a nyári hőségben. A parányi kastély vakítóan fehér falaival büszkén magasodik a falucska szélén. Csend van. Kevés a vendég ma délelőtt az isten háta mögötti kastélyszállóban. Az udvaron is csak néhány tücsök ciripel. Tökéletes helyszín a pihenésre a hajtós hétköznapok után.
De a kerék az agyban forog tovább. Még tart a lendület, az idegek még feszültek, ugrásra készen várják mikor csöng a telefon, mikor pattan ki a buborék: ez nem a valóság, csak a képzelet.
Mintha a szervezet nem merné elhinni, hogy egy időre kiszabadult a mókuskerékből. Olyan álomszerű ez az egész.
Az autó gyorsan repített. A fiú és a lány, pocakjában a picurka magzattal, száguldva az autópályán pár óra alatt leértek. De lelkünk lemaradt valahol a poros budapesti utcákon. Annak időbe telik mire ideér.
Még hunyorognak a napfényben, mint a bányalovak, a sok számítógép előtt töltött óra után. Lassan, lassan simulnak csak el a ráncok a homlokról. Lassan kienged a görcs a kézből, a gyomorból. És fellélegeznek kicsit. Üdítő a friss levegő. De fájdalom, mire kezdenék élvezni a nyúlfarknyi nyaralást, már indulni is kell haza. Már száguld is az autó hazafelé a pályán újabb bosszúságok, újabb nehéz napok felé.



Figyelj a belső hangokra!


És ezek között a bosszúságok között, ezeken a nehéz napokon, nemcsak a magzat, de az anyai lélek is fejlődik. Az a lány, aki voltam, érzem napról, napra alakul át.
Mert a terhesség és az anyaság merőben más képességet vár a női nemtől, mint amire az élet, a külvilág tanít minket. Ahhoz, hogy a nagybetűs életben boldogulj, szükség van az eszedre, a ravaszságodra. Sokszor, hogy célt érj, ki kell szipolyoznod a tested, netán a lelked. Erősnek kell lenned, amikor gyenge vagy, nem törődve az érzésekkel. Tanulnod kell rengeteg információt és hajtanod és küzdened.
Míg, mikor anya leszel, meg kell állnod. És figyelned kell. Nem úgy, mint az iskolapadban, hanem befelé, elcsendesedve. Ha kikapcsolod a világ zaját, hallani fogod a belső hangokat. A tested üzeneteit, a lelked neked szóló szavait. Ezek a hangok sohasem hazudnak. Ha megtanulsz hallgatni rájuk, mindig tudni fogod, mit kell tenned. De a sok lárma után csendben ülni és meghallani ezeket a halk hangocskákat nem is olyan egyszerű. Mert még csengi a füled a régi zajt visszhangozva. Nem tudsz megállni csak úgy, mert benned van a lendület a mozgás, mint mikor a fáradt ember álmában még rúg néhányat csak azután nyugszik meg.
Ha anya vagy gondoskodónak kell lenned és türelmesnek. Állhatatosnak, kitartónak. Áldozatot kell hozzá, nem lehetsz önző, de magadat is óvnod, kímélned kell, hisz mitévő lenne nélküled a gyermek. És bölcsnek kell lenned, nem okosnak, a szerzetesek mély bölcsességével, és magabiztosnak, de nem mint a törtető karrierista ember, hanem mint az aki harmóniában van magával és a világgal.
Igen az anyában elfogadás kell legyen és békesség, mint a Teremtőben, mint a Szűzanyában és akkor erős lesz és jó.
Ó, édes Istenem, vajon képes leszek-e én ilyenné válni? Vajon lehetek-e jó anya? Elég jó?
A pszichológia azt mondja, nem kell tökéletesnek lenned, elég az is, ha elég jó anya vagy. De a valóságban mégis úgy van, hogy az aktuális anyuka, mégsem elég jó soha. Mert egy kicsit mindig gonosz, mert egy kicsit mindig boszorkány, aki a gyerekek életére tör, aki felfalja őket. És aztán persze lelkiismeret furdalása van. És küzd és alakul és fejlődik és újra tündér lesz belőle. Csodatündér. Majd újra átváltozik, mikor egy fáradt délutánon a gyerekekbe belebújik az ördög.
De talán épp ettől lesz emberi, szerethető, igazi.





Kezd emberivé válni a baba arca. A szemek, melyek először a fej két oldalán helyezkedtek el, közelebb kerültek egymáshoz és a fülek is majdnem végleges helyükön vannak, felismerhető a fülcimpája. Szemhéja kifejlődött, és rácsukódik a szemre. A babának már van állcsontja, állkapcsa és szájpadlása. Itt az ideje, hogy a korábban kifejlődött szövetek és szervek további fejlődésbe és növekedésbe kezdjenek.  A baba bélrendszere is kialakulóban van.  Differenciálódik a rekesz és a tüdő. Elkezdődik a külső nemi szervek fejlődése.A magzat hossza már 6,5 cm, súlya 18 gramm körüli. Szíve percenként 140-160 alkalommal dobban. Már gyakorolja a későbbi légzőmozgásokat, mellkasa emelkedik és süllyed. Ilyenkor már kevésbé károsíthatják a különféle gyógyszerek, vegyi anyagok vagy betegségek. Elkezdenek nőni a körmei. Ha lenyeli az őt körülvevő magzatvizet, amely minden 24 órában teljesen kicserélődik, az vizeletként távozik a szervezetéből. Még mindig nem érezhető, de sokat mozog: forgolódik, nyújtózkodik, hajlítgatja az ujjait. A hangszalagjai kifejlődtek, és a baba néha (csendben) sír. Az agya teljesen kifejlődött, már és érezhet akár fájdalmat is.


 Anya!

Így nevezett a védőnő, ez a kedves kis tyúkanyó. És biztatott, mint kicsinyét, hogy élvezzem ki a terhesség minden pillanatát, mert sosem tudhatom lesz-e rá újabb alkalmam és vegyek ki nyugodtan táppénzt, ha úgy érzem túl sok, túl stresszes a munka.
Hogy stresszes-e? Átvirrasztani az éjszakát az átkozott gép előtt, sírógörcsöt kapni a fénymásolónál hajnali 5-kor, éhenhalni a tárgyalás alatt? Azt hiszem, kicsit stresszes.
Talán tényleg táppénzre kéne mennem. Otthagyni csapot-papot. Nem törődni a gépekkel, a papírokkal, a határidőkkel, a csőddel, a főnökkel.
Hiszen anya vagyok.
Anya. Anya. Anya.
Nem csak az leszek majd, hanem az vagyok, már MOST.
Azt hittem, legalábbis eddig úgy élt a fejemben, hogy anya leszek. Majd, valamikor soká, valami távoli jövőben, 7-8 hónap múlva. De a védőnő megszólítása, hirtelen helyre tett, mondhatnám fejbe kólintott. Hiszen valóban anya vagyok, már most és nem holnaptól. És ez azt jelenti, hogy mostantól tartozom felelősséggel egy másik élet iránt.
Hogy erről nem írnak azok a hülye újságok!!!
Még ha most történne is valami baj, ugye tudjuk, az első három  hónap bizonytalan, szóval, ha tragikusan alakulna a sorsunk, ezt már akkor sem vehetné el tőlem senki. Akkor is elmondhatnám, hogy néhány hónapig anyuka voltam. Mert ezek a dolgok örökre szólnak.


Ultrahang az apuka szemével



Tudtam, hogy a feleségem aznap csinálja meg a tesztet, együtt vettük tegnap a gyógyszertárban. Hallottam, ahogy kint neszez. Még félálomban voltam, amikor kiment. Büszke és boldog voltam, amikor remegő kézzel mutatta az eredményt. Azóta már eltelt jó pár hét és az ultrahangos vizsgálaton bizonyságot nyert a dolog. Most újra itt vagyunk a lefüggönyözött sötét szobában.
Az ultrahang képen a magzat ülőmagassága: 59mm - már akkora mint egy kis körte. :)
Fejátmérője: 22mm - Nagy koponya! Szívműködése ritmusos 140/min - ez még mindig inkább a vonatzakatoláshoz hasonlít :)
Ábrázolódó orrcsont. Ha az orr ebben a korban már látszik, az biztató jele annak, hogy minden rendben fejlődik odabent. A képen alig látszik, de élőben olyan édes kis pisze orra volt. A papiroson még ez áll: "Szabályosnak imponáló testkontúrok, négy végtag ábrázolódik." Valóban láttuk a kis tappancsait és én még az ökölbe szorított kezét is. És szabályos. És imponál. Az én gyerekem. Látszik. Tökéletes!
Ahogy ott álltam tétován a gépek között, magával ragadott a tudomány csodája, mi most bepillantást enged nekem a titokba. Felfoghatatlan. Míg a képernyőre révedve szinte elérzékenyültem a jótékony félhomályban, arra gondoltam milyen szép jövő vár.

Majd pár nap múlva az alábbi kis videót látva megbizonyosodtam róla.
O...óóó! Mily szép jövő vár...  :)

2010. augusztus 19., csütörtök

11. hét - A világ mást vár tőlem

   Szürke kint az ég. Lóg az eső lába. Mozdul a paplan, de nem enged. Nincs még meg a betevő tizenöt óra alvásom. Munkába kell menni. Pedig nekem van elég dolgom. Egy kis embert kell összerakjak, odabent a pocakomban. Ennél bonyolultabb, összetettebb, időigényesebb, aprólékosabb feladatot még nem látott a világ. Egyetlen aprócska hiba, egy tévedés és vége mindennek. A természet felfoghatatlan csodája, hogy mégis milyen sokszor sikerül hibátlanul összerakni, ezt a különleges gépezetet, amit köznyelven embernek hívunk. Legszívesebben itt feküdnék egész nap, hasamon a kezemmel és  koncentrálnék és figyelnék és pihennék.


   De a világ mást vár tőlem. A világ, mi itt dörömböl minden hétköznap, a megoldásra váró hétköznapi gondjaival. Megint hétfő van, és nekem jelenésem van a számítógépem előtt. Össze kell rakjam az éjjel az ágyban szétszóródott darabjaimat, mosolyt kell rajzoljak az arcomra, le kell nyeljem a hányingert és meg kell kérjem a cipőmet, hogy kösse be a cipőfűzőjét, és ma mégiscsak vigyen el munkába. Igen, dolgoznom kell, bár a hátam közepére kívánom.
Na jó, valljuk be, történt már nagyobb csapás a történelemben, mint az, hogy az embernek dolgoznia kellett. De alapvetően nem is csak ez zavar.


   Olyan alkat vagyok, ha valamibe belekezdek, szeretek teljes lényemmel az adott dologra koncentrálni. Belefeledkezni, elmerülni, megmártózni benne. De valahogy úgy érzem a világ, amiben élek, nincs arra berendezkedve, hogy jelen esetben tolerálja megváltozott lényemet, elfogadja új igényeimet, sőt. Értetlenkedve néznek rám, ha elsősorban kismama vagyok és csak mellesleg nő, feleség, munkaerő, diáklány, barátnő, stb. Persze, persze, szép dolog, hogy te anya leszel, de attól még az élet nem áll meg. A projektnek le kell futni! Nem mehet csődbe a cég, csak, mert kisbaba születik.
   Nincs mit tenni, ma is ugyanúgy fel kell szállni a buszra, ugyanúgy tolongani kell a mit sem sejtő közönyös tömegben, ott kell ülni veszteg, az irodai szék fogságában. Még nem telt le a munkaidő! - figyelmeztet az óra. Így csak meredünk magunk elé korgó gyomorral, miközben vallat a képernyő vakító villódzása. Mert a világ mást vár tőlem.


   A baba már kialakult létfontosságú szervei folyamatos érésben, fejlődésben vannak. Így már jóval kisebb az esélye a magzati károsodásnak. A belső fül után a külső fül is formálódik. A szemhéjak összezáródtak és így is maradnak, úgy a 25-ik hétig. A szemben az írisz kezd kialakulni. Az ujjakon megjelennek a körömkezdemények. A magzat már tud nyelni a magzatvízből rizsszemnyi gyomrába, majd parányi veséi segítségével rendszeresen ürít is. A külső nemi szervek is kezdenek kialakulni, pár hét múlva látható lesz, fiú-e vagy kislány. A baba a még tágas méhben önfeledten rugdalózik, nyújtózkodik, már a reflexszerű járás is megfigyelhető nála.


Gyanútlanul sétálok az utcán és arcomba csap a dohányfüst...
Vendégség, épp rövid itallal traktálnak, pedig jól tudják, hogy áldott állapotban vagyok...
Este hat óra, azon tűnődöm, vajon van-e remény, hogy három órán belül elhagyjam az irodát...
Többfogásos családi ebéd. Miért nem én vagyok az első, aki rohan mosogatni? Mi lesz veled később, ha 20 kilót hízol? - élcelődnek a családtagok...
Langyos délután a párommal. Most tényleg megint erről akarsz beszélni? Én megértem, de akkor is... nem lehetne most mégis másról...
Hajnal 5 óra. Egy széken gubbasztva pityergek az irodai fénymásoló szobában...
Kismamatorna: bátran csináld az összes feladatot, pörögj, hisz még nincs is hasad...
Nehogy meghízz, itt a tuti kismama étrend...
Egy kevésbé álmos este, feltévedtem a netre. Tippek és trükkök, hogy lehetsz tökéletes, hibátlan, szuperfitt, hiperegészséges, bla, bla , bla kismama...

   Ahh! És mi van, ha én csak egyszerűen kismama szeretnék lenni? Olyan amilyen. Kicsit gömbölyödő, kicsit aggódós, kicsit lusta, kicsit macerás. És ha folyton csak erről szeretnék beszélni? Ha ez az egyetlen dolog, ami mostanában kitölti az agyam, a testem, a lelkem? Ne haragudjatok, nem tehetek róla!

   De a világ mást vár tőlem. És én is mást várok a férjemtől.
Mikor megtudtam, hogy kismama vagyok és elmúlt a kezdeti megdöbbenés és pánik, hamarosan valami fékezhetetlen fészekrakó ösztön lett úrrá rajtam. Úgy éreztem rengeteg tennivalóm van amíg ő megérkezik. Idebent a lelkemben és odakint a világban is. Az egyik legfontosabb ilyen feladat a pihenés és a jövevényről való ábrándozás volt. Egyes vélekedések szerint az édesanya szeretete, gondolatai formálják a születendő gyermek lelkét. Akkor hát mi lehet fontosabb dolog, mint ülni és szeretni őt? Vagy simogatni a néha feszülő, néha-néha görcsölő pocakot. Mi lehet sürgetőbb ügy, mint pihenni, ha fáj?


   És ha a kismamának ezek a legfontosabb elfoglaltságai ezen korai szakaszban, akkor a kispapának az egyetlen és elodázhatatlan feladata, hogy ehhez megteremtse a feltételeket. Ha kell küzdjön szörnyekkel, menjen ölre az ellenséggel, vesszen össze a főnökkel, és védje, óvja őt, őket, mindentől, bármitől. Igenis, kedves kispapa, tessék ágyba parancsolni a kismamát! Tessék kivenni a kezéből a szatyrokat! Tessék helyette kádat súrolni, elmosogatni!

   A férjem eleinte nehezen találta helyét az újdonsült szerepben. Nem igazán értette, mit is várok tőle, miért vagyok vele, olyan ingerült és elégedetlen. Talán sértette, hogy a baba érdekeit máris előbbre valónak tartom az övéinél, talán nehezen nézett szembe a felelősséggel, talán én voltam valóban túlzottan ingerült és elégedetlen. De végül sikerült megbeszélnünk és belátta, hogy változott a helyzet és neki is változnia kell, így határozott lépésre szánta el magát. A főnök úr, miután a férjem vázolta neki, hogy táppénzre megyek, ha nem változtat a dolgokon, először megrökönyödött, de végül mégis megértette, hogy kockán most több forog és enyhített a terheimen. Fellélegeztem, de még így is egy másik világról ábrándoztam.


   Egy másik világról, ahol a kismamákat, különleges tisztelet övezi. Csodált, kitüntetett lények, akik szinte fénycsóvaként járnak-kelnek a többi ember között, kik meghajolnak fontos feladatuk előtt. Mindenki szeretetet, gondoskodást sugároz feléjük, óvják, védik őket, mint féltett kincsüket...
Ebben a világban sok gyermek születik.
Sok egészséges gyermek, kik felnőve maguk is sok gyermeket hoznak a világra.