Ó, milyen szomorú! A csudába! Pedig még úgy reménykedtünk, még nagy terveink voltak... Azt hiszem már a Nagypapával van, de bárcsak még láthatta volna a dédunokáját. Ó, Nagymama, igazán nem kellett volna sokat várni!
Ilyen az élet. Rövid. Pedig úgy érezzük örökké tart, hogy ráérünk még, van még időnk bőven. Micsoda önámítás! Már nem lesz több nagymami tészta, se fogós husi, se véget nem érő mesélések. A fényképen lévők a múlt homályába vésznek és mi már csak egy misét mondhatunk a lelki üdvükért.
Ezen a héten hivatalosan is a terhesség ötödik hónapjában léptél. Mostanra a baba már 15 cm hosszú (fejétől a popsijáig – ez az ülőmagasság), tapintása és hallása is működik. Természetesen egyelőre csak édesanyja szívverését és emésztőrendszerének zajait hallja, hamarosan azonban a méhen kívüli hangok azonosítására is képes lesz és megismeri édesanyja hangját.
Lassan kezd nőni a zsírréteg a bőre alatt, bár még mindig nagyon soványka. Bőre olyan vékony, hogy a vérerek tisztán láthatóak alatta.
Ma este bőven itattam az egereket. Egy gátszakadás után mérgező vegyi anyag, a vörös iszap öntött el egész falvakat Ajka mellett. A híradót nézve, jócskán felzaklatott az eset. Hát milyen világ ez, ahol csak úgy gondatlanságból savval öntenek nyakon gyanútlan embereket?!? Hol a Jóisten ilyenkor, hogy ezt megengedi?! Ne kutasd a rejtőzködő Isten titkait! - mondja a lelkészünk.
De én ezt úgy nem értem! Mi értelme a sok borzalomnak, katasztrófának. A férjem csak a fejét csóválja: hogy hogyan tudok ennyire kétségbe esni. De mondd meg - vágok vissza én - mi értelme így a földre születni. Annyi a gond, a baj! Mindig rosszabb a hó, mint tavaly. Én mást ígértem a babánknak. Azt ígértem, hogy boldog lesz. Hogy szép az élet, csupa csoda és varázslat. A mesék is mind erről szólnak. Akkor ez mind csak ámítás, csak dajkamese? Én egy másik boldogabb világot ígértem! Mi értelme ennek így? Nem értem, egyáltalán nem.
Minden érve, hogy így szeret, meg úgy szeret, meg dolgod van itt lenn a földön, hamisan csengett.
Hol van hát a lényeg? Mire jó élni?
Ezen tipródtam, sírdogáltam... Végül nagy bánatomban elvonultam a kisszobába, elővettem egy verses kötetet és Weöres Sándor verseit olvastam a babának fennhangon, hogy mégis legyen valami jó ma este. És az egyik versszaknál elcsuklott a hangom...
"Száz ruháját, ékszerét
Odaadná szépen,
Csak egy hétig futkoshatna
Lenn a nyári réten!"
Weöres Sándor: Déli felhők
Hogy mit mondott nekem ez a pár sor akkor este?
Volt egyszer egy régi, régi nyár és volt egy régi régi rét. Azon a régi rakoncátlan réten tücskök ciripeltek, méhek döngicséltek és egy kislány kacagása visszhangzott a hegyekről. Ott szaladgált rövid szoknyájában a fényben fürdő fűcsomók között. Ez a lány én voltam valaha. És most ez a lány ragyogó szemekkel nézett rám a sorok közül... és szemében ott csillogott a válasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése