2010. július 29., csütörtök

8.hét - Az idő hurkai

Amikor ránézel a kislányodra, ahogy édesdeden alszik a babakocsiban, olyan hihetetlen, hogy egy szép napon, majd ő is anya lesz. Most, ahogy itt fekszik, kis buksi feje kicsit oldalra billenve, pelyhes haját lágyan simogatja a szellő. Most olyan picike, olyan tündéri, nem érted, hogyan nőhet fel, hogy változhat meg, most ez az állapot annyira állandónak tűnik.


Pedig felnő, hamarabb, mint hinnéd és egyszer csak eléd áll a nagy bejelentéssel. Az élet körforgásának különleges csomópontja, amikor egy lány bejelenti az anyukájának, hogy hamarosan ő is édesanya lesz. Ekkor hurkot képez az idő és egyetlen pillanatban összeér a múlt a jövővel.

Tegnap még pihegő kis csomag volt és ma már felnőtt nő! Szakmája van és férje, saját otthona és élete. Már nem fúrja a fejét az öledbe, már nem sír, ha enni kér. De te sem vagy az már, mint harminc évvel ezelőtt. Közben sok víz lefolyt a Dunán, sok mindent megértél. Láttad a gyerekeidet felnőni, láttad a szüleidet elmenni. Amikor annyi idős voltál, mint a lányod most, már anya voltál. Azon gondolkozol, vajon ők mikor szeretnének gyereket és vajon megkérdezheted-e tőlük. Újra egy csöppségről ábrándozol, milyen jó is volna a karodban tartani.

A férfiaknál más a helyzet. Nagy részük még hatvan után sem viseli szívesen a nagypapa címet. Persze örülnek, ha unokájuk születik, de nem vágynak rá, hogy nagypapák legyenek, a nagypapák olyan öregek. De egy nő, egy bizonyos kor után kezdi kényelmetlenül érezni magát, ha gyerekeinél nem kopogtat a gólya. Ha depressziós alkat az is megfordul a fejében, hogy ha sokáig várnak talán már meg sem éri, és nem használnak már semmit a krémek, a bogyók, öregedése egyetlen ellenszere egy unoka lehetne. Mert mit ér egy nagymama unokák nélkül...

Mit ér egy nagymama unokák nélkül
Részlet a Padlás című musicalből Tábori Nóra előadásában

És manapság egyre tovább kell várni. Ha jól belegondolok én is később lettem várandós, mint anyu, ha ezt a tendenciát vesszük alapul, én már hatvan felett leszek, mire unokám lesz. Ha valakinek sok gyereke van, akkor kevésbé kiélezett a helyzet. Már nem kötelez a születési sorrend, szabad a vásár, így előbb utóbb valahonnan csak befut a várva várt unoka. Ám ahol csak egy gyerek van, ott mindent egy lapra tettek fel, rajta áll vagy bukik az egész. Kezdetben a legtöbb ember szeretne kistestvért, de sokszor mégsem születik meg, néha anyagi, néha egészségügyi okok miatt. De van egy olyan ismerősöm is, akit állítólag annyira megrázott a szülés élménye, hogy soha többet nem vállalkozott rá. Ritka, de ilyen is van. Persze nem valószínű, hogy egy szem kislányunk apácának áll, de még sok egyéb tényező is állhat a gyermekáldás útjában. Ilyenkor marad a várakozás és a sok kérdés. Honnan szerezzek egy rendes férjet a lányomnak? Hogy vegyem rá őket, hogy elköteleződjenek? Hogy hassak rá, hogy belevágjanak? Mit tehetnék, ha nem jön össze nekik?

Mi, az esküvő után már nem hagytunk túl sok időt anyunak az aggodalomra. Még éppen csak ízlelgettük megváltozott szerepünket, mint férj és feleség, amikor kiderült, hogy babát várok. Furcsa mód, amint megtudod, hogy terhes vagy egyszeribe mindenki a leendő trónörökösök után érdeklődik. Még éppen csak pár hetes, eszed ágába nincs nagydobra verni és ekkor egy évek óta nem látott ismerős köszön rád az utcán. Rettentő zavarodban csak hímezel-hámozol, amikor kertelés nélkül rákérdez: Nos, mikor jön a baba? Lépten, nyomon mindenki beletrafál, mintha valahogy kiszimatolnák, vagy a homlokodra lenne írva. Igazán bosszantó!

A másik ilyen furcsaság a terhesség elején, hogy valami furmányos módon megszaporodnak körülötted a kismamák. Eddig alig-alig láttál egyet-kettőt, igen néha átadtad nekik a helyet a buszon, vagy olykor-olykor találkoztál velük a boltban. De most mindenütt ott vannak. Szembe jönnek veled az utcán, ott sétálnak a parkban, ott várakoznak a buszmegállóban, többen is, a gyógyszertárban, a bankban, már a pénztáros is kismama, ja és a szomszédodról is kiderül, hogy már a 6-ik hónapban jár. Bevonzod a sorstársakat, mint valami kismama-mágnes. Elképesztő!

A magzat a nyolcadik héten

Ezen a héten az arc, a törzs és a végtagok jelentősen fejlődnek. Az embrió 10 mm hosszú. A fej, mi aránytalanul nagy a testhez képest, kezd kiegyenesedni hajlított helyzetéből. Az agy kanyarulatot képez a fejen belül: az agytörzs olyan gyorsan nő, hogy csak így fér el. Mivel még nincsenek koponyacsontok, látszanak az agyhólyagok az áttetsző, vékony bőrön keresztül. A karok, lábak körvonalaiból már sejteni lehet leendő alakjukat, de hosszuk még messze elmarad a törzshöz képest. A felső végtagok jóval gyorsabban fejlődnek az alsókhoz képest. A baba ekkor már spontán mozgásokat végez, de ebből a mama még semmit nem érzékel.

Térjünk vissza az időhurokhoz, amikor anyja, lánya, unokája elszőr voltak együtt egy térben és időben. Egész nap sunyi mosoly bujkált a szám sarkában. Eldöntöttük, hogy ma elmondjuk. Ma elmondom anyunak. Micsoda szenzáció lesz, úgy izgulok. Előbb még ebédelünk, meg elmegyünk ide, meg oda... De végül eljött a pillanat. Itt állok a délutáni verőfényben a teraszon és remegek, mint a karácsonyi kocsonya. Nincs az a vizsgabiztos, aki valaha is ilyen hatással lett volna rám.

- Ha minden jól megy és a Jóisten is úgy akarja, jövőre...

Amikor valami fontosat valami megismételhetetlent készülsz mondani, hirtelen tele lesz a szájad nyállal, hogy alig bírod nyelni, mégis, mikor végre megszólalsz, kiszáradt szádon alig tudod kipréselni a súlyos szavakat. Az érzelmek megfestik, átváltoztatják a maguk képére a mondanivalódat. Drámai szituációban más a hangszín, a hanglejtés, a tónusa, erőssége szokatlan és nem te irányítod. A jól ismert hangod egyszerre vékony lesz és cincogó, vagy épp dörmögő, néha éles, néha fakó, de a lényeges dolgokat biztos, hogy nem tudod úgy közölni, mintha csak az időjárásról fecsegnél.

Mert ezek komoly szavak. Amint eleresztem rettentő súlyuk hatalmas csattanással vágódik oda a terasz simára csiszolt kövére. Bamm! Majd visszapattan szilánkokra törve és vidáman táncra perdül a 'Tudtam, tudtam...', az 'Éljen!', a 'Háhá...' a hangos kacagással! :D


2010. július 22., csütörtök

7. hét - Most jó!

Béta HCG              :                 955,86 mIU/ml
Ez áll a leleten. Ez a kódolt üzenet, ez a bűvös szám, mi azt jelenti, hogy terhes vagyok. És már dokumentumom is van róla! :)

A reggeli fény fájdalmasan fúródik a szemhéjam alá.  A fejem zúg, mintha egy méhkas költözött volna a párnámba. A gyomrom csak vergődik valahol elveszve a takaró göröngyei között, de egy biztos, hogy nincs a helyén. A számban valami furcsa mindenízű drazsé olvadhatott el, maga után hagyva ezt a valószínűtlen ízt. Mi a csuda történt velem? Csak nem ittam tegnap este irreális mennyiségű kétes eredetű kannásbort? Ugyan, dehogy. Csak terhes vagyok, már emlékszem. Ma reggel már határozottan imbolyog a ház. Na jó, valószínűleg én imbolygok. Kezdődik a terhes tengeribetegség, hurrá! Tisztára, mintha másnapos lennék. Legjobb lesz, ha nem is mozdulok.

A türelmetlen álomszuszék, így tudnám jellemezni magam, az elmúlt napokban. Valami eddig sosem ismert ólmos fáradtság szállt rám. Próbálom nyitva tartani a szemem, de képtelenség. Bamm! Lecsapódnak a több tonnássá nehezült szempilláim. Délután már úgy vonz az ágy, mint egy mágnes. Le kell, dőljek picit. De mi lesz így a húslevessel? Órák múlva kómásan ébredek. Tompa vagyok, mintha be lennék gyógyszerezve. Öt percig csak ülök az ágyon és várom, hogy beboot-oljon a rendszer. Szinte rosszabb, mint a pihenés előtt volt. Nem jó se alva, se ébren. Úgy érzem, most jó, ha megérem a holnapot.

A magzat a hetedik héten
A magzat 8 mm hosszú. Már látszik a nyaka, de a feje még aránytalanul nagy a testéhez képest. A végtagbimbókból megkezdik fejlődésüket a kezek. A baba folyamatosan fejlődő agya ezen a héten három részre tagolódik. Az első rész a gondolkodásért, az emlékek tárolásáért felelős, a középső az elektromos jelzéseket közvetíti, míg a harmadik a légzést, az izmok munkáját irányítja. A szívcső pulzálása mellett beindul a szikkeringés. Kezdetét veszi az emésztő és légző rendszer fejlődése. Kialakulnak a még úszókra hasonlító lábrügyek, az orrlyukak, a száj. A füldombokból megkezdi fejlődését a külső fül. Az áttetsző bőr alatt már látszik a szem.

Egy keresztény embernek az elmúlás egészen mást jelent, mint annak, aki nem hisz a túlvilági életben. Ha nincs mit várnod a halál után, akkor a temetés számodra hatalmas fekete pont az élet végén. A teljes megsemmisülés végső mozzanata, ahogy a földet a koporsóra dobják. Utána csak a légüres tér marad, a semmi. Az az űr, amit később alattomosan egy egész sor megválaszolhatatlan kérdés lep be, mint ahogy egy elhagyatott kertet belep a dudva, a csalán.


Egy távoli rokonunkat búcsúztattuk ma. Én még sosem voltam polgári temetésen, nem is tudtam, hogy létezik ilyen, hátborzongató volt. A forróságban szédelegve hallgattuk a szertartásvezető dermesztő szavait a végérvényes megsemmisülésről, miközben a déli nap fittyet hányva a maroknyi összegyűlt sereg megrendültségére pimaszul fickándozott a fényesre csiszolt sírköveken.

 Egy hívő embernek a gyász búcsú, és igen, fájdalom, de mégsem annyira sötét, mégsem annyira elkeseredett. A halál éppúgy része az életnek, mint a születés. És nincs vita, az életnek, csakis az életnek van értelme ezen a Földön, de mégis a halál a legfőbb erő, ami az életet értelmessé teszi.
Az elválás szomorú, de a némaságot betölti gyermekeink éneke, a jel, amit az ember itt hagy a Földön és a hit, hogy az a Valaki odafönt tudja, mit csinál.

A hasamra tettem a kezem, szememet sógornőm szépen gömbölyödő hasán pihentettem. Az év végére várják a babát. Most jó, hogy az elmúlás mellett az új élet kezdetének domborulatai is itt vannak a sírok között. Olyan jó, hogy jönnek, őseik nyomdokaiban. Hisz csak átutazók vagyunk, jövünk, megyünk, az időnk lejár, de sok bennünk a közös szál. Itt egy ember jön, ott egy ember megy. Én épp megyek, mondja a férfi, ott fekszik, lapul, kidomborítja a sírt a lábunk alatt. Én épp jövök, mondja a gyermek és kidomborítja egy nő hasát.



Most jó! A takaró lágyan simogatja a zuhanytól még bizsergő bőrömet, kellemes álmosság húzza egyre lejjebb a pilláimat. Begubózom a takaróba és édes álmot fogok álmodni. Mélyebbre, egyre mélyebbre süllyedek az álom tengerében. De nem is kell álom, mert az élet most éppoly édes, éppoly jó. Az én egyetlen szerelmetes férjemuram még kint fúr, farag. Már 11 óra is elmúlt, de még a konyhaszekrényemet szereli nagy lelkesen. Pici Mákszem bent a pocakban szorgosan növöget. Állítólag már több milliméteres és van valami szívizéje, ami ezen a héten belekezd az élet örök nagy ritmusába. Záródik a velőcső. Szedem is a folsavat. És a hasam mintha nőne!!! Egész feszes, mint egy gumilabda. Vagy csak képzelődöm?





2010. július 15., csütörtök

6. hét - Gondolatfoszlányok...

...arról, hogy kattog a biológiai óra.

Születésnapom van. Hányadik is? Kívülről nézve csak úgy repülnek az évek, de idebent valahogy megállt az idő, úgy valahol a 25-ik tájékán. Egy bizonyos kor után már nem számolja az ember, és igyekszik nem tudomást venni arról, hogy minden egyes évvel egyre hangosabbat kattan az a bizonyos biológiai óra.
Amikor tini voltam, úgy gondoltam, hogy valamikor 27-28 éves koromban lesz gyerekem, kb. úgy, mint anyunak. Végül is, nem sokat tévedtem. Egy kismama könyvben olvastam, hogy állítólag orvosi szempontból 18 éves kor előtt korai, 24 éves kor után, kései terhességről beszélünk. A női szervezet biológiailag úgy van beállítva, hogy 18-24 éves kora között legyen a legtermékenyebb és leginkább alkalmas arra, hogy kihordjon, megszüljön, tápláljon egy gyermeket és regenerálódjon a megpróbáltatások után.



...arról, hogy várjuk az ideális időpont.

Gyereket szülni 24 éves kor előtt? Hol voltam én még akkor? Ábrándokkal játszottam, széltolókat kergettem. Nem mondom, a vágy ott élt bennem, de se egy épkézláb apajelölt, se munka, se lakás nem volt a láthatáron. Így hát vártam és bíztam a jó szerencsében. Vártam egy működőképes szerelemre, egy társra, vártam, hogy felépüljön a lakásunk, vártam, hogy mindketten eljussunk arra a pontra, hogy egy életre elkötelezzük magunkat. Így hamar el is szaladt néhány év, de most azt mondhatom, hogy Mákszem ideális időpontban csöppent az életembe.
De vajon meddig vártam volna? Mikor adtam volna lejjebb? Mennyi idő után jutottam volna oda, hogy már mindegy, akár a postástól is, csak legyen? Vajon csak szerencsém volt annak idején, hogy a férjem is épp arra a vonatra szállt fel, amire én?


...arról, hogy ki mikor tervezi a gyereket.

Még egész a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy ha a dolog tényleg olyan jól működik közöttünk, ahogy most érezzük és hosszú távon együtt maradunk, akkor még 30 éves korunk előtt szeretnénk gyereket, de legalább is foganjon meg az első. És több gyereket is szeretnénk, mert testvér nélkül felnőni nem olyan vidám. Akinek nincs testvére, annak valami lényeges dolog marad ki az életéből.
Azután erről nem beszéltünk többet. És most itt van valaki odabent. Szerencsés vagyok. De abban, hogy mindez így történt, úgy érzem, alig volt szerepem. De most mégis itt van, aki eddig a képzeletemben élt, most ott lakik a testemben.
És nem a postás az apja!


...arról, hogy mi a helyzet a szőke herceggel.

Egyszer régen valahol ezt írtam:

Egy nő kislány korában
 a herceget várja a fehér lovon, aki megmenti a sárkánytól.
Majd tinédzser korában
belebolondul a sárkányba, aki motoron érkezik és bőrszerkója van.
Végül mégis inkább
a herceg unokatestvéréhez megy feleségül,
aki ugyan nem olyan jóképű, de sokkal gazdagabb és jó apa lenne.
Időközben
gyermeket szül a kertésznek, akinek csodálatos a természete és jó az ágyban.
Ám mindezek ellenére
halálosan szerelmes a férje egyik barátjába, akivel bármiről tudnak beszélgetni a világon és
jól tudják, hogy
soha nem lehetnek egymáséi.

Ha megtaláltad a társad, akkor ez a szöveg neked semmit nem jelent. Akkor már tudod, hogy nagy kincsed van. Talán nem olyan fényes, ahogy vártad, de sokkal értékesebb.


...arról, hogy a nők a jövőbe látnak.

A gyermekvállalás kérdésében számomra a megfelelő társ volt a döntő. Persze örülök neki, hogy van lakásunk és elvégeztem az egyetemet. Ez így tényleg olyan okos és ideális lett, de ezeknek igazán nem volt nagy jelentőségük. Ami valóban fontos volt, hogy ki lesz majd, aki hazavisz a kórházból, kivel fogom felváltva átvirrasztani az éjszakákat, de még inkább ki lesz, aki a gyermekeimmel együtt él majd. Az számított, mit fog tanítani nekik, milyen példát mutat, hogy fog velük játszani, milyen ember lesz az apjuk.
Már kezdettől fogva, ha megismertem egy fiút és kezdett komolyabbra fordulni a dolog, furcsa gondolatok kezdtek keringeni a fejemben. Ránéztem az adott srácra és egyszer csak láttam őt tíz-húsz évvel később, apaként, és figyeltem, mit mond, hogy bánik a gyerekeivel. Láttam az arckifejezését, hallottam a hanghordozását, ahogy szól hozzájuk, és kérlelhetetlenül szigorú ítéletet hoztam arra vonatkozólag, hogy jó apa lenne-e. Ha netán veszekedtünk, szinte kilépve a testemből láttam magunkat, mintha én lennék a gyerek, aki remegve figyeli a szoba sarkából szülei vitáját. Ha rám ripakodott hallottam, ahogy ugyanezzel a hanghordozással ráförmed a gyerekeire. Ha szeretett, ha simogatott, ha rám mosolygott, tudtam, hogy a gyerekeit is így fogja majd becézgetni. Így figyeltem a mellettem élő férfiakat. A férjem jól vizsgázott az ilyen kritikus megfigyelések alkalmával, de végül is, amivel végleg levett a lábamról, az a különös fogékonysága volt a játékra, a humorra, a kalandra.


...arról, hogy vannak, akik nagyon felnőnek.

Mindig is riasztottak azok a sótlan, rideg szülők, akik az évek alatt, a hétköznapok taposómalmában túlságosan felnőttek, és túljátsszák felelősségteljes szerepüket. Azok, akik már nem emlékeznek a cukorkaszagú gyerekkor önfeledt pillanataira, amikor elfeledkezve a csípős, hideg szélről gázoltunk a Balatonba, amikor nem törődve kosszal, piszokkal homokvárat építettünk az ellenséges katonák visszaverésére, amikor még a naplemente színű konyhában kacagni tudott a vajas kenyér...


...arról, hogyan kell egy gyereket biciklizni tanítani.

Vannak, akik mire felnőnek az élet egyszerű, apró örömeit elfelejtik, és rém komolyan veszik magukat. De az én kedvesem nem ilyen volt. Bármikor benne volt a mókában, ha kellett szívesen játszott velem. Néha úgy viselkedtem, mintha a kislánya lennék, ha úgy tetszik, modelleztem vele az apja-lánya kapcsolatot és ő jól szerepelt a teszten. Védett és hagyott szárnyalni. Olyan érzésem volt, mint mikor egy apa biciklizni tanítja a lányát. Ott van, fut mellette, elkapja, leporolja, ha elesne, nevetteti, hívja, csalja, nagy komolyan tanítgatja, dagad a melle a büszkeségtől és elengedi, ha már repülni tud.

A születésnapomon a kertben szedett bohókás virágcsokorral kedveskedett nekem. Az orromat csiklandozva ébresztett a délutáni kismama szunyókálásomból. Odaült mellém és elfogódottan simogatott a szemeivel. Megmelengetett a tudat, hogy megérte várni rá.


...arról, hogy mit válthat ki egy babakocsi látványa.

"Jaj, de kis aranyos! De tündéri kisgyerek! Egyem meg a szívét! Hát mindjárt hazaviszem!"
Mindig is viszolyogtam nőtársaim efféle kirohanásaitól. Nekem mások gyereke, lett légyen akármilyen aranyos, először mindig idegen. Ugyanúgy, mint bármely másik ismeretlen emberi lénynél, időre van szükségem, hogy kapcsolatot tudjak teremteni vele. Szívesen barátkozom kisgyerekekkel, kíváncsi vagyok rájuk, de amíg nem ismerem meg őket, addig nem hoznak úgy lázba, mint egy gyereket a plüssmackó a kirakatban.
Látva a többi lányt, kicsit feszélyezett, hogy én nem vagyok ilyen. Talán mégis bennem van a hiba. Hallottam olyan véleményt is, hogy akkor vállalj gyereket, ha már nem tudsz elmenni meghatódottság nélkül az utcán egy babakocsi mellett. Ezek után már egészen kényelmetlenül éreztem magam, hogy nem tüzelnek fel az idegen gyermeki szempárok. Lehet, hogy selejtes vagyok? Vagy nem jött még el az ideje és elsiettük a dolgot? Pedig úgy éreztem értek a gyerekek nyelvén, csak időre van szükség, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.


...arról, akik értenek a gyerekek nyelvén.

De nem mindenki ilyen. Ott van például apa. Különös érzéke volt ahhoz, hogy néhány másodperc leforgása alatt egy hullámhosszra kerüljön a gyerekkel. Ritkán, de volt alkalmam elnézni, ahogy játszott velük, ahogy létrehozott körülöttük valami sajátos atmoszférát, valami varázsvilágot, amit csak ők ketten értettek. Ilyenkor talán ő is újra gyerek volt. Nem a gyerekekkel játszott, hanem együtt játszottak, egy nyelvet beszéltek, a felnőtt lét korlátai nélkül.



...arról, hogy a nagypapáknak nem lenne szabad meghalni.

Összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok,  hogy az én gyerekeimmel soha nem fog így játszani. Különös, hogy ezen képességei ellenére sosem szeretett volna nagyapa lenni. A nagypapa számára valami ősz szakállú, meglett, bottal járó ember képét jelentette; magát a megtestesült öregséget, azt, amit ő soha nem akart megélni, megérni, amivel sosem tudott megbékélni. Az esztelen kívánsága végül teljesült. A fiatalság utáni vágya miatt a világ legjobb nagypapája lehetett volna. Fájdalmas paradoxon, hogy többek között éppen ez volt az, ami miatt végül semmilyen nagypapa nem lett.
Most itt állok dühösen és csalódottan a gyerekeim nagyapja nélkül. Mégis mihez kezdjek  ezzel a helyzettel? Hogy fogok majd elszámolni a gyerekeimnek a sosem látott nagyapjukkal, a sok elmaradt játékkal? Hogy mesélem el nekik ki volt, milyen volt ő? Hogy adom át az életfelfogását, a személyiségét, azt, amit tanított nekem, azt, amit képviselt, és ami mindig is annyira meghatározó volt az életemben? Lehetetlen egy embert elmesélni, nincs az a toll, nincs az a papír!


...arról, hogy az őseink csak árnyak az életünkben.

Nekem is volt egy ilyen sosem látott nagymamám, aki feketefehéren nézett rám a fotóalbumok néma lapjairól, nagy szomorú gomb szemeivel. Mesélték, hogy jó asszony volt, hogy mennyire szeretett volna minket, ha megérheti. De mégis, mit kezdhet ezzel egy gyerek? Csak egy árny volt nekem, egy fantom az életemben, egy arc a megsárgult papírlapon, aki tudom, hogy része a történelmemnek, de csak majdnem annyira, mint Mátyás király. És most a történelem ismétli önmagát, és nekem kell majd a gyermekeimnek elmesélni milyen is volt Apa. Ez az árny alak, ki valaha itt élt köztünk.
Néha mélabús volt.
Néha kacagott.
Néha mesét mesélt nekem.
Néha az asztalra csapott.


...arról, hogy mit beszél a szél.

Apa szerette a természetet. Hallotta hangját, értette nyelvét, otthonosan járt kelt benne. A bogarakat a nevén szólította, megsimogatta a füveket, észrevette báját egy utcasarki fűcsomóban is.
Mikor kicsi voltam, megmutatta hogyan szövi hálóját a pók, hozott ugrándozó fényes hátú békákat, becézte őket, hogy ne féljek tőlük. A világért le nem vágta volna a gazt, de órákig belefeledkezve tudta hallgatni a hosszú fű közt tanyázó tücskök zenéjét. Télen az ablakpárkányunk vendégei voltak az éhes kismadarak. Ott billegetett, csipogott a meggyvágó, az őszapó. A zöldike, a széncinkékkel csipegette a magot, a havas betonsávon. Nyaranta egy öreg bánya visszahangozta kiáltásunkat. Ha a forróságtól kigyulladt az avar a közeli erdőben, mentünk oltani. Vagy máskor egyszerűen csak elhevertünk a réten a virágok között és hallgattuk mit mesél a szél.
Ez a kép rémlett fel vasárnap, amikor az apácás taise mise végén eljátszották a Napfivér, Holdnővér című éneket. Megrogyott a lábam, hogy a férjembe kellett kapaszkodjak.



.

6. hét - Mint a szerelem

A magzat hét végéig eléri a 4-6 mm-t. A test három rétegből áll. A külsőből alakul ki a bőr, az idegrendszer, a gerincvelő, az agy. A középsőből az izom, a csontváz, az erek. A legbelső rétegből az emésztőrendszer és a tüdők. Az egyszerű, egy üregű szív már keringésben tartja a vért, a záródó velőcső mellett. Fejlődnek a csigolyák, a bordapárok, az arc, a nyak, a száj. A méhlepény fala elkezd kialakulni, viszont a hormontermelés feladatát nem veszi át a 12-ik hétig. A hüvelyi ultrahang kimutathatja a magzattörzset és esetleg a szív aktivitását.

Ó, jaj! Mi ez? Iszonyúan görcsöl a hasam! Mi történik?!? Auúú! A sötétben nehézkesen kimásztam az ágyból és hétrét görnyedve levonszoltam magam a földszinti vécére. Borzasztóan kellett pisilnem. Miután, egy örökkévalóságnak tartó idő után visszajutottam az ágyba, a férjemet is próbáltam felébreszteni. De aznap pincelátogatás, borkóstoló volt és túl kómás volt, hogy magához térjen, csak morgott valamit. Feküdtem ott hanyatt hosszú percekig a neonfényt szuggerálva. Lázasan kattogott az agyam. Próbáltam átgondolni az eshetőségeket. A legközelebbi kórház 30 km-re van, a férjem KO, én így nem tudok vezetni, a dokim még nem zárta ki a méhen kívüli terhesség lehetőségét sem... Te jó ég, mi a csudát csináljak? Hívjam ki a mentőket? Csak lihegtem a kavargó gondolatok között vergődve.
Most vége. Tegnap volt a születésnapom és most vége, vége mindennek.
Becsuktam a szemem és ezt suttogtam magamnak:
"A Tied vagyok, ments meg! A Tied vagyok, ments meg!"
Végül percről percre egyre enyhült a fájdalom, majd szépen lassan elmúlt. Kisimultak a ráncaim. Hulla fáradtan befordultam a fal felé és elnyomott az álom. Még arra sem volt erőm, hogy haragudjam a férjemre.
A magzat a hatodik héten
Kismama vagyok. Megúsztam a tegnap éjjelt és kismama vagyok. Forgatom, ízlelgetem ezt a szót a számban. Még furcsán cseng, még nem mondtam senkinek. Amikor megláttam pár hete azt a  halovány kis csíkot, egyszerre minden megváltozott. Máshogy fújt a szél, máshogy sütött a nap. De valahogy ezzel együtt mégis minden a régi maradt. A régi vagyok én, és a férjem is a régi, és itt ezek a hegyek völgyek is egészen hasonlóak, mint egy évvel ezelőtt. Érzem, de mégsem tudom mi az, ami megváltozott, és hogy egy év múlva, hol leszek, ki leszek én? Anya leszek. De vajon mit jelenthet ez a szó? Hisz eddig még csak gyerek voltam, eddig még csak a gyerek létről van tapasztalatom. Gondtalanul játszadoztam csak az anyaság gondolatával. Jó móka volt, de vajon igazából milyen érzés lesz? És mikor fog megtörténni?
Anya. Használom ezt a szót, nap, mint nap, és mégis, fogalmam sincs, mit is jelent.
Így döngicséltek fejemben a gondolatok, sőt egész kérdéssorok. Egy fél könyvtárnyi irodalmat elolvastam, hátha megtudok valamit, hátha közelebb jutok, hátha a könyvlapok súgnak valamit nekem a jövőről, de hiába.
Olvastam szülészorvosokról, síelő kismamákról, olvastam leküzdhetetlen éhségről, feszülő hólyagokról, olvastam híres anyukákról, akik nappal fejnek, éjjel dolgoznak. Olvastam könnyekről, aggodalmakról, olvastam kismajmokról, hogyan szeretik szegények kísérleti anyjukat. Olvastam fárasztó éjszakákról, kimerítő nappalokról, olvastam vicceset és félelmetest, de a lényegről aligha tudtam meg valamit. A sok információból mintegy kerítést építettem leendő anyaságom rögös útján, de fogalmam sem volt hova vezet.
Ám az egyik óvatlan lapon, egy vers lapult. Rövidke vers, friss, üde, mely felfedte előttem egy léleknek titkait és mintha dombtetőre értem volna, egy pillanatra megpillantottam merre is megyek.

"Itt fekszik rajtam. Istenem.
Hogy megértem.
Hús a húsomból. Már nem én.
Nem értem.
Alszik szuszog. Furcsa szagú
kórházi rugdalózóba tették.
Csak tapogatom nemrég született,
belülről ismert testét.

A kórház mindig gyászt jelentett.
Most az életért vagyok újra itt.
Eleven. Ép. A pokróc alatt
megsimítom,
megszámolom
a lába ujjait."


Szabó T. Anna

A költőnővel készült interjú teljes szövege, ahonnan a verset is vettem Fülöp Bea Anyák című könyvében olvasható:
http://szabotanna.com/esszek/szabo-t-anna-az-anyasagrol/ 



A terhesség olyan, mint a szerelem. Elvakít. Betölt. Megváltoztat, szépen lassan. Másképp látod tőle a világot. Felemel. Fölrepít. Minden szebb és jobb. Valóban eufórikus érzés.
De hopp, csak egy pillanat volt az egész. Már elszállt, elpattant, mint a buborék. Most újra te vagy az, a régi lány. Most hagy pihenni és a szemed ráeszmél a billentyűzetre. Dolgozni kéne.
Hol is tartottam? Kattog az egér.
De később újra rád tör, és csak azon veszed észre magad, hogy már megint róla ábrándozol. Szegény munkáltatók! De a munka most annyira nem érdekel. A hétköznapi dolgoknak annyira pofátlanul nincs jelentősége. Ha rád néznek a tekinteted kissé üveges és szemedben bolondos fény csillan. És összesúgnak, hogy ez a lány teljesen beszűkült, máson sem jár az esze, vagy kicsit agyára ment a terhesség. Látod, ami történik körülötted, hallod, amit mondanak és teszed, amit kell, de belül máshol jársz. Hiszen úgy tele van a lelked a születendő új élet csodájával. Más nem fér oda.
És nem állsz ellent, csak hagyod magad úszni ebben az érzésben, mintha bárányfelhőkön heverésznél.
Máskor meg semmi. Egyszer csak az órádra nézel: Te jó ég, már fél napja nem is gondoltam rá! Úgy elmúlt ez a felemelő érzés, mintha sose lett volna, mintha mi se történt volna. Kicsit lelkiismeret furdalásod van, mintha leállhatna a fejlődésben, ha nem gondolnál folyton rá, mintha az működtetné a gépezet, hogy rajta tartod a szemed, mintha az ábrándozástól nőne, fejlődne odabent. Mintha az formálná a kicsi kezét, hogy te mennyit gondolsz rá, hogyan képzeled el.
Az előbb még olyan kézzelfogható volt és most semmit nem érzel. Üres. Mintha ott sem lenne, mintha bármikor kiderülhetne, hogy nem is volt igaz! Csak álmodtad, kedvesem!
Aztán picit megfájdul a hasad és elégedetten konstatálod, hogy nagyon is ott van ő, csak most még hagy egy picit nosztalgiázni a régi életed felett, de később aztán felkötheted a gatyádat! :-D


Otthon, édes otthon!



Végre, végre, hogy hazajöttünk. Már úgy hiányzott az ágyam, úgy hiányoztak ezek a falak. Még csak pár hónapja lakunk itt, de így is. Kívülről még picit idegen a ház, de odabent a lakáson már látszik személyiségünk ujjlenyomata. Az ismerős tárgyak barátként fogadnak és simogat a levegő, az otthon illata.
Hamarosan hármunkat fog hazavárni ez a kis lakás. Most még testemben adok otthon neki, de majd őt is e négy fal közé fogjuk hazahozni a kórházból. Itt áll majd valahol a kiságya, itt fogom ringatni, itt játszik majd, itt eszik. Hogy ez a hely ne csak tégla legyen és vakolat, ne csak ablaküveg, hanem biztonságos zug, meleg tűzhely, azért nekem kell tennem. Nekem kell otthon varázsolnom a kerámialapból, az asztalterítőből. Ezt nem tanították az egyetemen, de hiszem, hogy:

"Az a ház, amelyik arra
épül, hogy otthona legyen
valakinek, és azok építik,
akik otthon akarnak belőle,
az a ház jó otthon lesz,
és sokáig lesz otthona
sokaknak."

A fenti idézet Wass Albert A funtineli boszorkány című könyvéből való.




2010. július 8., csütörtök

5. hét - Béke

Végre beköszöntött a béke. A délibáb hangtalanul remeg a templomtorony körül. A tücskök halkan ciripelnek az út menti fűben. A tehenek búsan bőgve ballagnak a falucska utcáján és csend van és nyugalom.
Távol a város zaja, a rohanás, a sürgés-forgás. Itt az élet lassan, komótosan folydogál megfontoltan kitaposott medrében, hagyva időt a dolgoknak, hogy tiszteletben tartva a világ rendjét a  helyükre kerülhessenek.
Két hetet vidéken töltöttünk, nem nyaralás volt, munka, e a friss levegő, a finom, kiadós ebédek, a páratlan hegyközi táj egy időre elsimították a fővárosban összegyűrődött idegszálaimat.




Remegve vártam e napot. Amikor kiderül. Amikor megtudhatom a vérvétel eredményét.
És úgyszintén remegtem dühömben, amikor sehogy nem sikerült kapcsolatot létesíteni az otthon hagyott világgal.
Ó, hogy kellett nekünk lejönni a térképről! Ide az isten háta mögé, ahol a madár se jár! Ebbe a megátalkodott Bermuda háromszögbe, ahol nemhogy internetezni, de telefonálni is alig lehet! Ó, hogy hullana le az összes bárányfelhő az égről!
De azért csak összejött. A Templom téren, a hársfák alatt sikerült egy négyzetcentiméternyi helyet vadászni, ahol egyes fokozaton pislákolt a térerő.
Térerő, térerő, térerő... tirarira rérerő...




- Jó napot kívánok! A leletem után érdeklődnék! Taj szám? Igen, 8024... Várok. Kész? És mi az eredmény? Oh, ne, kérem szépen, a doktor úrhoz csak hetek múlva tudok visszamenni, vidéken vagyok. Kérem szépen, tudnom kell!

Repülök a beton felett. Körülöttem táncot járnak a kontyolt tetők. Kacag a templomtorony. A kerítések szökdécselnek örömükben. Hullámzik az út, a szegélykő mellett kórusban énekelnek a rakoncátlan gyomok. A karóra vidáman kúszik fel a bab és a házőrzők víg csaholásától hangos az utca.
Az utca, ahol eme nagy ünnepség közepette ott jön szembe velem, sétál, közeledik a Kedvesem. Az én Egyetlen Szerelmetes Férjecském! A gyermekem apja!
Szaladok, szállok felé, a nyakába ugrom, és nem jön ki hang a torkomon.




5. hét - Hullámhegyeken és völgyeken



Pici vérzés, pici fájás. Ima, evés, alvás, aggódás.
Ebből állt a nap, időnként egy kis pityergéssel fűszerezve. Ennek ellenére vasárnap gyanútlanul indultam a templomba, nem gondolván arra, hogy a perselypénz mellett egy csomag zsebkendőre is szükség lesz.

Esti 6-os mise. Az Atya a szószékre lép:

- Isten elhívott Benneteket. A keresztség által elhívott Titeket az örök életre. Örök életre a mennyben és szolgálatra itt a földön. Istennek terve van Veletek. Világos, meghatározott céllal és feladattal küldött Titeket a földre. Mindnyájatokat! Halljátok és lássátok meg munkáját az életetekben, legyetek készen, amikor szolgálatra hív. Mert ez a szolgálat megerősít és felemel Benneteket, fényessége beragyogja életeteket és mindig Veletek lesz megtartó ereje.

Ott ültünk a padban a férjemmel, kéz a kézben, és én a szolgálatra gondoltam, erre a nagy feladatra, amire most Isten elhívott minket. Szemeim előtt felsejlett leendő gyermekünk arca. Láttam magam előtt, ahogy karunkba vesszük őt, a drága jövevényt. Én ölelem őt, férjem karja ölel engem, és körülvesz minket a fény, Jóatyánk szeretete.
Gombóc kezdte a torkomat feszíteni és alig tudtam könnyeimet lenyelni.
És felcsendült az ének:
"Áldott, aki az Úr nevében jön,
Hozsánna a mennyben és a földön."

Legközelebb nem leszek ilyen óvatlan, minimum százas zsepivel jövök.



Rám borult az este.
Fázósan kuporodtam össze a paplan alatt. A szoba sötét volt. Éppen hogy csak beszűrődött az utcai lámpák fénye. A férjem kint neszezett a nappaliban és én itattam az egereket.
Fájt a hasam.
Az egyik ismerősömre gondoltam, aki már két magzatot veszített el és patakzottak a könnyeim.
Ó, szegény, szegény lány!
Ó, kérlek, Uram, ne vedd el, ne bántsd, vigyázz rá!
Jaj, pici Mákszemkém...

De a holnap baj nélkül felvirradt. :)

Titok

Sütögetés, kerti parti a barátokkal. Itt az egész díszes társaság.
De a férjem még nem szeretné, hogy eláruljuk a hírt, mert még olyan bizonytalan. Szóval most itt gubbasztok egy fatönkön, a tűz mellett őrizve a titkot, mint egy ázott madár és majd szétvet ez a nagy újság.
Éget, perzsel belülről, jobban, mint ahogy a tűz égeti az arcom. Legszívesebben felrohannék a hegy tetejére, az Árpád-kilátóba, vagy a  Citadellára és kitárt karokkal, teli torokból a városra kiáltanám:

Kisbabánk lesz! Kisbabáááánk!

Vagy legalább egy kihalt öreg bánya sziklaszirtjei visszhangozhatnák a hangomat:
Kisbabánk - babánk!

Ehelyett itt ülök némán. A lángok incselkedve, pimaszul fickándoznak a lábam előtt. Oh, ezek a férfiak... Fogalmuk sincs!
Természetesen a férjemnek sincs fogalma, hogy mit kért tőlem. Hisz, annyira csiklandoz az a hír, majd szétvet, nem hagy nyugodni. Ott szalad végig a karomon. Cikázik, hogy beleborzongok. Hopp! A kisujjamon most majdnem megszökött. Jaj! Most meglép a vállamon!
De nem, még nem szabad. Még bizonytalan, még bizonytalan - ismételgetem magamban a tűzbe bámulva és hallgatok.


Még valóban bizonytalan. A vérvétel eredménye csak a hét végére lesz meg. Persze én tehetek róla, mert annyi eszem van, mint egy molylepkének. Péntek reggel szétcsúszva másztam ki az ágyból, az előző napi hosszúra nyúlt munkaidő utóhatásaként. Kómásan tárcsáztam a Gyógyírt:
- Tessék mondani, meddig lehet ma vérvételre menni? Ó, ne, már csak tizenöt percig. Annyi idő alatt fénysebességgel se érek oda. Ó, a csudába!
Na, igen, ez az én formám. Most itt téblábolok a patika előtt, de muszáj vennem még egy tesztet. Az előző halvány csíkocskával nem húzom ki még egy hétig. Jól nézünk ki, ha negatív lesz! Izgulok.
De nem lett. A második csík gyönyörű sötétlila, szabályos vonalként rajzolódik ki a pálcikán.
Mákszem létezik! Mákszem létezik!

Az ötödik héttől a 1,5-2,5 mm-es lényt már embriónak hívják. Ez az időszak kulcsfontosságú, a kicsi ekkor teszi le fejlődésének alapköveit. Az idegrendszer, a gerincvelő, a szemek, a szív kezdeményeinek fejlődése indul meg. Az apró testben végigfutó két párhuzamos redő, a velőcső záródni kezd. Ehhez nagyon fontos a kismama folsav utánpótlása. Az ultrahangon már látható lehet a szikhólyag, ami bíztató jele annak, hogy odabent minden rendben. A mama a nagy változásokból lehet, hogy nem sokat érzékel, de előfordulhat már émelygés, rosszullét, illetve szélsőséges hangulatváltozások.



Szélsőséges hangulatváltozások

Amint hazaértünk leborult a kanapéra és keserves sírásra fakadt. Na, ez kellett még nekem a nap végére! Csak álltam ott tétován, teljesen tanácstalanul. Mindig zavarba ejtettek a síró nők. Most mit kezdjek vele? Elsiratja itt nekem azt, akiről még nem is tudjuk, hogy valóban létezik-e. De még, ha tudná, hogy valami baj van, hagyján, de semmi, csak kicsit elfáradt.
Komolyan mondom, kutya legyek, ha értem!

- Kedvesem, mondd, mi a baj? Ne sírj, kérlek, minden rendben lesz!
- Mi van, ha elmegy a babám? Mi lesz akkor? Azt hiszed, hogy csak úgy csinálunk majd másikat és kész? Hogy nem számít? Hiszen akkor a méhem már soha többé nem lesz ugyanaz. Nem az a boldog hely lesz, nem az a virágos rét - szipogja - egy siralomház lesz. Egy temető! Mi lesz, ha egy temetőben kell növekednie a következő babánknak? - és zokog tovább.

Na erről beszéltem. Teljesen meghibbant!
- Hahó! Egyáltalán miből gondolod, hogy bármi baj lesz? És amúgy, ha elmegy, akkor az azért van, mert nem képes az életre és én azt mondom, hogy ez esetben jobb is ha nem születik meg.
Nagy könnyes pilláit lassan rám emeli.
- Lehet, hogy igazad van. - süti le a szemét csendesen.


Holnap...

Tenyerem mozdulatlan hasamon nyugtatom.
Békében egy percre, oh, nem nyughatom.
Boldog vagyok, remegek az izgalomtól,
Lelkemben felbolydult hormonsereg tombol.
Táncolok, élek, Istenem
Kérlek, add a holnapot nekem!

Bár tudnám mi lesz, látnám, hol vagyok,
Hitem, eszem, erőm tényleg mind elfogyott.
Fenn vagyok a hegytetőn, bércen boldogan,
Lelkem már a mélyben, egy lány, ki épp zuhan.
Taníts, vezess, Istenem
Kérlek, add a holnapot nekem!

Szemem előtt táncolnak a jövő képei,
Szívem kamrája reményekkel teli.
Titkos ajtók, kincsek, zárak feltárulnak
Régi mesék csalfák, mégis elárulnak.
Remegek, félek, Istenem
Kérlek, add a holnapot nekem!

Valami változott örökre már,
Homlokomon a jel, ráírva áll.
Létrejön, mi nem volt még sosem.
A lét ma rajtam keresztül üzen.
Várok, remélek, Istenem,
Kérlek, add a holnapot nekem!

Minden porcikám a nagy csodára vár,
Boldogság, rettegés kézen fogva jár.
Ő van ott bent, ő, az én babám,
Ős fuvallat mosolyra rajzolja a szám.
Védj meg, áldj meg, Istenem,
Kérlek, add a holnapot nekem!

Lelkemben tündöklő, fénylő csillagok,
Testemben egy új, másik szív dobog.
Képzeletem, vágyam lágyan szárnyra kél,
Odabenn titokban egy pici magzat él.
Teremtőm, Uram, Istenem,
Add, hogy a holnap boldog, dicső nap legyen!


Zenei aláfestés:

LGT - Holnap

2010. július 1., csütörtök

4. hét/2. - Isten hozott!

Álmodozva bámulok ki az ablakon. Már besötétedett. Csak az utcalámpák furcsa fénycsóvája nyúlik végig a szürke aszfalton. A fák, a bokrok fekete körvonalként imbolyognak az ablak alatt.

Oh, drága kisbabám, mennyire kimondhatatlanul örülök, hogy ellátogatsz erre a földre. Meglátod majd micsoda nagyszerű hely, tele izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokkal. Mennyi felfedezni való titok, mennyi megismerni való törvény, átélni való érzés, megfejteni való talány vár rád. Mennyi csoda, mennyi élmény! A Papával rengeteg különleges dolgot mutatunk, tanítunk majd neked. Hidd el, itt a földön élni fantasztikus dolog. Néha talán nehéz lesz, néha szomorú. De abban biztos vagyok, hogy egy igazi, nagy kaland lesz.


Egész nap csak a babán jár az eszem. Te jó ég! Ez hihetetlen! Ez hihetetlen! Te szent habakukk! Vajon tényleg ott van?
Ezt hajtogatom egyre és a fejemben kavarognak a gondolatok. Ez az egész annyira örömteli és annyira félelmetes.

A hasam szinte folyamatosan görcsöl. Mint a piros betűs napok előtt, de mégis egész más. Nem olyan erős, inkább csak emlékeztet rá, hogy valami megváltozott. Épphogy csak érzem, de így is elég ijesztő. Az internet csak még jobban összezavart (ha gond van, kismamáknak tilos a neten kószálni, barátnőkkel és a dokival célszerű megvitatni a dolgot).
Lehet, hogy el fog menni a baba?!? Vagy lehet, hogy nem is vagyok terhes, csak a ciklusom tréfált meg? Belegondolni is szörnyű!
A párom is aggódik, de inkább miattam.
- Talán nem kellene annyira beleélned magad. Mi lesz, ha mégsem... ?

Lehetséges lenne? Tényleg nem kéne még komolyan vennem?
Nem. Én erre képtelen vagyok. Én... tudom, érzem, hogy ott van! Olyan érzések kerítenek hatalmukba, amikkel eddig még sosem találkoztam. Nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna! Hiszen folyton éhes és álmos vagyok, és...
Jaj, mi van, ha tényleg nem is létezik?
Pedig én már most úgy szeretem! Becézgetem, simogatom, szeretgetem, énekelek neki. Isten hozott, pici Mákszemkém!
Mákszemnek neveztem el, mert mikor megtudtuk, hogy úton van, még éppen csak akkora volt, mint egy mákszem.


"Egy gyerek fenekestül forgatja fel az életed!" Az újdonsült kispapának újra, meg újra fülébe csengenek legjobb barátjának szavai. Tart kicsit a felelősségtől. Még az a szerencse, hogy van hátra kilenc hónap, hogy felkészüljünk. Ó, rengeteg dolgunk van addig, rendbe kell tenni a lakást és az anyagi dolgainkat...

Kilenc hónap és itt lesz. Megszületik.

De mégis HOGYAN ?

? ! ?

Már tudom egy ideje, hogy nem a gólya hozza, és éppen ez az, ami rettentően aggaszt. Most bent van. Kilenc hónap múlva kint lesz.
Bent. Kint. BENT. KINT.
De hogy a csudába fog kijönni belőlem? Egy barátnőm úgy fogalmazott, ebből nem lehet kigyógyulni. Mert, ha bement ki is kell jöjjön! És közbe eltelik kilenc hónap, mialatt kérlelhetetlenül növekedni fog. De az, hogy a végén kibújik, az jelen tapasztalataim szerint fizikai KÉPTELENSÉG! ! !
A császármetszés sem megoldás, az legalább annyira valószerűtlennek tűnik, mint a természetes szülés. Persze olvastam erről sokat, mégsem fér a fejembe, hogyan tud ez megtörténni. És pláne énvelem! Elképzelhetetlen.
És nincs visszaút, bébi! No igen, azt hiszem, úrrá lett rajtam a 'point of no return' pánik érzése. Egyszerűen még csak meg sem gondolhatom magam!!! Ez annyira végérvényes. Szörnyű.
Még emésztgetnem kell egy darabig...


Este békésen sétálok haza a munkából. A lépteim puhán rugóznak a sárga utcaköveken. Csak úgy suhanok a járda felett. Arcomra halvány mosolyt rajzol a balzsamos nyári este. És semmi nem számít.
Sem a munkahelyi gondok, sem a globális felmelegedés. Hisz nekem kisbabám lesz.
Az élet egyszerűen szép!
Nem egy centivel járok a föld felett, egyenesen egy magasabb régióba léptem. Az anyukák mindig is csodált, különleges világába. Ettől úgy érzem, egy magasabb minőségű önmagam vagyok. Bármi is történjék, bármi bánat ér, nem számít, hisz kisbabám van.

Ez az este életemnek azon különleges pontja volt, amikor megéreztem a lét egyetemes és állandó boldogságát. Az Ő boldogsága ez, aki ezt mondja nekünk:

"Az én békémet adom néktek!"
  Jn 14, 27


4. hét/1. - Pozitív ! ! !

 A hét elején a gömböcske beássa magát a méhfalba és teljesen elmerül benne. Külső sejtrétege igen gyorsan szaporodik, és a nyálkahártya egyre több erével lép kapcsolatba, majd kialakul az elsődleges méhlepény. Ez táplálja az embriót, ami hamarosan kis henger alakú testté alakul, melynek feje és farka van, közepén pedig nyíl köti össze a placentával. Hatalmas változás ez pár nap alatt, hisz az egyszerű kis sejtcsomagból valódi halacska lett.


A magzat a negyedik héten

Kinyitottam a szemem. Még kora reggel volt, de odakint a suhogó fák ágai között már ragyogóan sütött a nap. Hosszú idő óta most először.
- Na jó, lássuk mit akar tőlem az élet – ezzel a sóhajjal kimásztam az ágyból.
A házban néma csend. Férjemuram békésen piheg a másik szobában. Összeteszem a kezem és csukott szemmel elsuttogok egy imát.
- Uram, Te vagy, ki tudsz mindenről, Te vagy, ki tudod mire van szüksége a házasságunknak…
A kis tesztcsíkot a löttybe mártom. Várakozás…
Megjelenik az első csík. Vékony, határozott, lila színű csíkocska.
Újabb várakozás.
A papír szerint 5 perc kell az eredményhez. Sétálgatok föl-alá a szobában. Egész kicsi rá az esély, hisz csak egy alkalom volt, na jó, kettő. Úgy csinálok, mintha nem izgulnék, de azért remeg a gyomrom. Ábrándozva bámulok ki az ablakon, talán már letelt az idő…

Visszatérve a kisasztalhoz a tesztre pillantok, és nem hiszek a szememnek! Felkapom és elakad a lélegzetem!
Ez, ez, ez… ez itt… ez…

Megdörzsölöm a szemem. Ez, mintha…minthogyha… Rohangálok a lakásban, mint egy félőrült. Te szent ég!!! Lehetséges ez?!? Valóban két csík lenne? Megtorpanok, mint, aki feleszmél, hiszen van itt még valaki, aki megmondhatja, hogy csak káprázik-e a szemem és ezzel berohanok a hálószobába.



A terhességi hormonok (HCG) szintje folyamatosan emelkedik a szervezetben és leállítják a menstruációs ciklust. Így a vizeleten alapuló terhességi teszt, mely ezek jelenlétét mutatja ki, már pozitív lehet. Az ultrahangon látható a petezsák, amiben kezd kialakulni a szikhólyag, ami később maga a baba lesz. A mama fáradtabbnak érzi magát, melle érzékenyebb és keményebb lesz, hasonlóan, mint a menzesz előtt. Hangulata hullámzó és érezhetően gyakrabban kell kimennie a mosdóba.



Tegnap megfordult velem a világ. Egy picike, nagyon halovány rózsaszín csíkocska egy új élet eljövetelét jósolta. Hogy igaz-e vagy sem, nem tudom, még a doktor bácsi se tudta, hisz még alig telt el két hét azóta, hogy megfoganhatott. Talán még akkora sincs, mint egy mákszem. A vérvétel után már okosabbak leszünk. Addig csak ezt a halvány csíkot nézegethetem, és felidézhetem a doktor úr szavait: Hm, hm, igen, talán mintha picit nagyobb lenne a méhe.
A méhem!
Itt belül, ez a biztonságos, meleg, barátságos zug, ahol két kósza sejtből egy kisember lehet. Észveszejtő elgondolni, hogy a Teremtő az én bensőmben dolgozik éppen, hogy ott bent készül a nagy mű, a teremtés koronája, egy ember. Lapos kis hasamra teszem a kezem és lélegzetvisszafojtva hallgatózom, hátha meghallok valamit a nagy munkából. Semmi – mosolyodok el. Most még titok. De mégis tudni vélem, hogy ott van, létezik és rettentő elfoglalt. Oh, Kedvesem elképzelni se tudod, ez milyen érzés.

Apropó Kedvesem. Tegnap reggel elcsukló hangon, remegve ébresztgettem:
-          Nézd meg, nézd meg! Ezt nézd meg!
-          Mi az? Kisbabánk lesz? Juhuú! – és mosolyogva belefúrta a fejét a párnába.
-          Nem tudom! Nézd meg! Szerinted ez hány csík?
Ásítozva dörzsölgette a szemét és végül megállapítottuk, hogy egy nagyon pici, nagyon halvány babánk van. De a pozitív teszt nem szokott tévedni…
-          Hát ezt nem hiszem el! Te szent habakukk! – hajtogattam egyre, de ő csak átölelt és éreztem, hogy nagyon boldog. Odabújtam hozzá és tudtam, hogy jó lesz. Ijesztő és felfoghatatlan, de csodálatos. Biztos kemény lesz, de olyan jó lesz. Jó lesz nekünk. Tudom.