2010. december 30., csütörtök

31. hét - Új évek, új szerepek

Ma a hasam kerülete átlépte a 1 métert. A fürdőkádban úgy éreztem magam, mint egy víz felszínén lebegő bálna. Mikor nőtt meg így ez a pocak? És ki lakik odabent, aki így növeszti?
Furcsa érzés, ha arra gondolok, hogy gyermekünk születési dátuma 2011 lesz. Olyan különösen, idegenül cseng. De ami ennél is elképesztőbb, hogy jövő ilyenkor már szinte szaladgálni fog.
Hamarosan itt a szilveszter és mi jövőre már teljes értékű család leszünk: anya, apa, baba. Vajon magunkra találunk az új szerepben? Vagy nosztalgikus vágyódással gondolunk majd régi, gyermektelen életünkre?



Anno az esküvő előtt sokat merengtem rajta, vajon tényleg tiszta szívemből szeretnék-e férjhez menni. Majd elérkezett az esküvő napja és azóta egy percig se bántam, hogy így történt. Sose merül fel bennem, hogy bárcsak újra szingli lennék.
Azt hiszem, a babával is így lesz. Egy szép napon megérkezik az életünkbe a kis jövevény és onnantól fogva minden más lesz. Más. Új. És jobb, mint valaha.

2010. december 24., péntek

30. hét - Karácsony szelleme


Szenteste van. Izgalom. Meglepetések. Várakozás.
Különleges ajándékot készítettem idén a férjemnek.
Tulajdonképpen csak egy vers. De talán ma este még több is annál.
Ma este a szavak, a mondatok mik talán nem is tőlem,
inkább a kisbabámtól származnak, ma átívelnek múlt és jövő felett.
Összekötnek sorsokat, helyszíneket, embereket.
Ez a párbeszéd, mi sosem volt, de mégis lett.
Ez a beszélgetés, magzatom és édesapja között,
ma talán valódi kapcsolatot alkot,
át a hasfalon, a magzatburkon keresztül.

Karácsony szellemét, ehhez kérve kérem,
Hogy a varázslat, ma tényleg megtörténjen.
/Megtörtént! ;) - a szerk./




Gyere, Papa, játsszuk azt...


Ismerős a hely: a mi templomunk.
És bármerre nézek, ismerős arcok tekintenek vissza rám.
De ma mégis más.
A szívem a torkomban dobog, hiszen ma én állok itt az oltár előtt.
Fura érzés.
És itt, ez a gyönyörű teremtés, aki lépdel, úszik felém, végtelen ruhájában...
Ő az én menyasszonyom, a kedvesem. Jól ismerem, szeretem.
Ma mégis milyen más.
Látom az izgalmat  a szemében, hisz ma asszony lesz belőle.
Az én kis feleségem!


Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy én most megfoganok.
A pocak mélyében itt most megtapadok.
Pár nap múlva már két csík lesz a teszten,
Bár még épphogy csak
Mákszemnyi a testem.


Kisbabánk lesz!
Egy igazi, pici kisbabánk! Igen. Ennek, így kellet lennie.
Mi sem természetesebb, mint hogy, kik egybe kelnek, a szerelemben egy testté is lesznek.
Ma nagyon rendben van az élet.
Saját családom lesz!
Micsoda dicsőséges nap!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy én egy ebihal vagyok.
Hamarosan látható lesz, amint növök nagyot.
Gömbölyödő pocakban,
Lubickoló halacska.

Csak tudnám, mit ütött belé?
Hát, hogy lehet így zokogni? Hogy lehet így aggódni?
Mikor nincs is semmi baj, a baba biztosan jól van odabent.
Jobb helyen nem is lehetne.
Ó, Picim, kérlek, ne sírj!
Minden rendben lesz!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy rugdosok.
Neked is rúgok egy nagyot.
Te is érezheted, ha a pocakra teszed kezed.
S ha egy dalt fütyülsz nekem,
Táncolok odabenn.

Babakocsi? Rendben.
Na, de ennyi?!?
Baldachin vas, rugdalózó halmok, pelenka és rácsos ágy. 
Doktorbácsi százezrekért.
Táppénz, gyes és tgyás.
Meg még egy kis bölcsőfaragás.
Ez jut nekem, meg a munka.
És persze teremtsem elő a pénzt a föld alól is!
Szóval az életünk gyökeresen megváltozik?
Állj, én ebbe beleszédülök!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy kórházba megyünk.
Sietni kell, gyerünk, gyerünk!
Megszületek, mert úgy nyomnak.
Jaj, az élet, mily goromba.
Papa, Papa!
Vegyél gyorsan a karodba!

 

Az én kis tündérkém! De hogy lehet ennyi energiája?
Gyere, Papa, játsszuk ezt, játsszuk azt... már megint...
Sürgősen kell neki egy kisöcsi!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy kisgyerek vagyok.
Mindenféle csínytevésben örömest benn vagyok!
Elesek és fára mászok, össze-vissza kacarászok.
Fedezzük fel a világot!

Őrültek ezek a tanárok, hogy ennyi leckét adnak.
Semmi szabadideje nem marad így egy rendes szülőnek.
Már az idejét sem tudom mikor mozdultunk ki kettesben a feleségemmel.

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy iskolába megyek.
Körül vesznek szám és betű tengerek.
Segíts! Ez hogy van? 2x2 mennyi?
Nem lehetne inkább fogócskázni menni?

Megőrjít ez a sok hiszti, meg dacoskodás. Aztán meg, Apu, légyszíííí, haaad...
Biztos az anyjától örökölte a lázadó természetét.
Csak nőkkel ne kezdjen az ember!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy tinédzser vagyok.
Szerelem, szívfájdalom kínoz, de nagyon!
Hogy is van az a dal?
Eldúdolnád, ha kérném?
Tüdüptüptüptüp.... a világ legvégén...

Micsoda gyönyörű nő lett belőle.
Tegnap még itt ringattam a karomban, mint ártatlan kisdedet, ma pedig jelenségként áll előttem.
És huss... kiröppen.
Bízzam rá erre a fiúra? Vajon megérdemli?
De most tényleg?!

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy férjhez megyek.
Sajnos nem lehetek többé már gyerek.
Bokrétát kötök fehér ruhámhoz.
A te oldaladon lépek az oltárhoz.

Látod, Anya, itt maradtunk kettecskén.
Semmi gyerekzsivaj, semmi sírás, hiszti, semmi kacagás.
Mihez is kezdünk ezzel a sok szabadidőnkkel?
Már alig emlékszem, milyen is volt, amíg nem voltak a gyerekek.

Gyere, Papa, játsszuk azt,
Hogy nagypapa lettél.
Biz, egy picit meg is öregedtél.
De nézd, ez a csillogó szempár,
Hogy álomba ringasd, most rád vár.
Dalolj, mesélj neki rólam.
Ugyanígy fogtál engem is karodban.

Gyere, Papa, nézd,
Nem telik el pár nap,
És majd ő mondja neked:
Gyere, Papa, játsszuk azt...



2010. december 9., csütörtök

28. hét - Kiváltság



Ma este meglátogattunk újdonsült unokaöccsünket. Még nincs egy hete, hogy világra jött. A gondolataim estére fokozatosan gyűltek össze az élmény hatására és szárnyaló tettvággyal öntöttek el. A fejemben motoszkáló halvány aggodalmon - hogy hogyan állunk majd helyt, ha itt az idő - felülemelkedett a reményteli bizakodás, hogy milyen csodálatos is lesz, majd amikor megérkezik a mi babánk is. Talán most éreztem először úgy, igazán szívemből, hogy várom már azt a percet.
Ezek az érzések finoman, mint a nyugodt tenger, hullámoztak a lelkemben. Végül az érzésekből a gondolatok, apró kristályai lettek, melyeket most papírra vetettem.

Nem tudom volt-e már benne részetek: hihetetlen érzés egy újszülöttet a karodban tartani. Megrendítő! Nem is csak azért, mert olyan valószerűtlenül picurka, meg hogy olyan aranyos a pofija, hogy olyan gömbölyű a lábacskája, hogy olyan puha bársony a bőre. Még csak nem is az üde babaillat miatt, ami belengi a szobát. Amitől egy ember csecsemő olyan ellenállhatatlan, amitől az ember lánya egyből beleszeret, az a végtelen elesettsége és kiszolgáltatottsága. Ahogy könyörgőn rád emeli a pilláit, mert jól tudja, hogy teljes egészében rád van utalva. Az élete, a léte tőled függ. Te rajtad múlik, hogy tele van-e a pocakja, hogy fázik-e, boldog-e, elégedett. Hisz, ha te nem adsz neki enni, akkor egyszerűen éhen hal szegény pára. Még mozdulni sem tud, csak kalimpál az égbe.

Ez nagy felelősség is a mamának. Úgy mondják, édes teher. Valójában kiváltság. Ő lehet az a kiváltságos személy, a "kiválasztott", aki megmentheti ennek az apró teremtménynek az életét. Aki felnevelheti ezt a gyermeket. Ezt a gyermeket, aki bár önálló lény, mégsem akárki, hisz a te saját húsodból és véredből vétetett, az életed párjának utóda, a szerelmetek valóságos, kézzel fogható gyümölcse.
Édes Istenem, hogy ezt milyen tökéletesen, milyen jól kitaláltad!
Leírhatatlan ez a varázslat. Amikor egyszer csak a sok főpróba, játszadozás és vargabetű után az életednek végre a főszereplője leszel. Még soha nem voltál ennyire fontos. Sem más embereknek, sem saját magadnak, sem a Jóistennek. Minden tettednek, gondolatodnak óriási jelentősége van. Persze ez eddig is így volt, de most te magad is megértetted.
És ez most kivételesen épphogy nem nyomaszt, hanem felemel. Úgy érzed szárnyra kapsz a csodálatos lehetőségtől. Mert most eljött végre a nagy esély, hogy valami maradandót alkoss. Hogy végzetesen éld az életed, ahogy mindig is kellett volna. Mert ma a Jóisten megszólított és eljött a pillanat: felnőttél és most rád bízza 'a feladat'-ot. A feladatot, aminél nem számít, hogy nehéz lesz-e, vagy könnyű, mert ez az amire vártál, amire készültél egész életedben. A feladatot, aminél nincs nagyobb e Földön.

Ott álltam a szépen berendezett babaszobában, kezemben a nyöszörgő csöppséggel, pocakomban a mozgolódó másikkal és elöntöttek az érzések, mintha a világegyetemet tartottam volna a karomban. Csak néztem, néztem az arcát, ittam a tekintetét. És megköszöntem neki, hogy bár ő nem az én gyermekem, de megsúgott ott nekem valamit... valami fontosat.



2010. december 3., péntek

27. hét - Mint a mesében

Újra munka


Múlt héten kivettem pár nap szabit a védőnő tanácsára. Hátha a pihenéstől elmúlik a pocakkeményedésem. Jobb is lett. Erre hétvégén megint csak pörögtem. És ma újra munka. Ó, hogy átkoztam magam a tegnapi lótás-futásért!
Párszor lefeküdtem az irodai szőnyegpadlóra, hátha enyhül keményedés. De ez így nem sokat használt.
Este a dokit is felhívtam, aki csak még jobban beparáztatott. Először is kikaptam, amiért nem pontosan követtem a magnézium szedésre vonatkozó utasításait. Utána pedig kedvesen figyelmeztetett, hogy ha percenként jönnek a görcsök, akkor egyenesen be a kórházba, meg hogy nekem kell éreznem, mennyire vészes a helyzet és a fenyegető koraszülés így meg úgy.
Elpanaszoltam Somának a dolgot, majd negyed óra múlva, úgy zokogtam, mint a záporeső. Az adventi koszorú is megremegett bele.
Ó, jaj szegény fejemnek, most mitévő legyek? Úgy félek. Ó, édes Istenem, védj meg minket! Védd meg a pici babát, a pici Mákszemkét! Ó, csak az egyetlen pici babácskámra vigyázz nagyon! Kérlek, kérlek, ó, Uram!

Lassan azért sikerült megnyugodni egy kis meseolvasással, énekléssel, imádkozással, pocak simogatással.

Nem lesz baj. Talán csak változtatnom kell dolgokon, talán csak másik útra szeretne terelni az Úr. Talán csak segít meghozni olyan döntéseket, amiket magamtól nem voltam elég erős meghozni, nem volt merszem szembenézni a következményekkel.

Ó, légy velem, vezess a jó úton, Istenem! Taníts meg rá, hogy méltóképpen vigyázhassam a kincset, amit rám bíztál.




Hova meneküljek?

A hétfői pánik után újra szabadságot kellett kivegyek. Még volt jópár felhasználatlan napom, alig voltunk szabin ebben az évben. De attól, hogy én terhes vagyok, az élet nem állhat meg. Átküldték nekem a munkát emilen.
Kidolgoztam a belem. Így nincs is értelme itthon lenni. Ugyanúgy semmit nem tudok pihenni. Már annyira, de annyira elegem van ebből a vár projektből!!! Már évek óta meg vele a tökölődés. És mindennek tetejébe a babakelengyével meg még sehogy sem állok.
Mindezek után este a férjem benyögte, hogy a főnököm épp azon töri a fejét, hogyan tudnék akkor én ezek után itthonról dolgozni.

 
Bamm! A békés vajaskenyér kenegetés közben ettől eldurrant az agyam. A gyanútlan sonka váratlanul becsapódott az asztal közepén. És robbant a kismama bomba!


-          Hát soha nem lesz ennek vége?!? Ez hihetetlen, hogy nem értik meg, hogy én itt éppen azért küzdök, hogy ne kerüljünk kórházba, hogy nehogy koraszülött legyen a babám és ők meg közbe be akarnak fogni még egy kis netezgetésre. Abba persze bele se gondolnak, hogy hanyatt fekve elég nehéz a billentyűket nyomogatni és még nincs lebegő vagy gondolatvezérelt számítógépem. Természetesen te sem mondtad, hogy nem vagyok abban az állapotban, ugyebár? Az, hogy a doki sok fekvést rendelt el – nem gép előtt görnyedést! – az persze senkit nem érdekel! Az az én gondom! A következményekbe rajtam kívül senki nem gondol bele, abba, hogy mégis mit kockáztatunk. Hát ki nem szarja le azt a rohadt munkát! Megőrülök! Áááááááá!


Egyenesen vergődtem, toporzékoltam a tehetetlen dühtől. Az, hogy esetleg a munkáltatónak sem olyan könnyű ez a helyzet, és valószínűleg nincs tisztában, hogy milyen állapotban vagyok, vagy hogy netán picit túlreagálom a dolgokat, az természetesen eszembe sem jutott. Gondolkodni sem bírtam, a kismamaszörny elborította az agyamat, és csak egy jó kiadós sírásra vágytam. A hasam ettől persze összeállt, mint egy kőtömb. Pici babám vadul ugrált odabent, de ez sem tudott lecsillapítani.
Éljen a stressz!

-          Mégis, hová kéne elmeneküljek, hogy végre nyugtom legyen?!? Ha, ne adj Isten, mégis kórházba kerülnék, főnök úr, oda is utánam küldené a laptopot?!

A férjem csendben – csak úgy maga elé - megjegyezte, hogy vajon ő hova meneküljön – tudniillik előlem. Gondolom ő sem egy tomboló kismamára vágyik egy fárasztó nap után. De engem valami elementáris erő késztetett a babám védelmezésére, az anyai szerepem megerősítésére és semmi, de semmi más nem számított.
Mások persze csodálkoznak, hogy mit tudok csinálni otthon egész nap, nekik nem természetes, hogy egy kismamának rengeteg dolga akad felkészülés címén és nem pazarolhatja az idejét és az energiáját holmi várakra.

Nem kell, hogy megértsék, de jaj annak, aki az anyatigris útjába áll.


Semmi gond

Óriási pelyhekben hullik a hó. Igazi ünnepi hangulat van odakint. De én itt görnyedek a gép előtt már egy hete. Muszáj befejeznem a munka rám eső részét, mert nincs ember a Földön, aki megcsinálná. A pocakom persze keményedik rendesen. De holnap a doki megnyugtat, hogy minden rendben van és én kiíratom magam végleg. Háháhá!



Ne, ne, neeeee! A doki lemondta a találkozót egy sürgős szülés miatt. Persze, persze semmi gond - mondtam. Valójában a sírással küszködtem. Csak annyit mondott szedjem a magnéziumot és legyek nagyon óvatos.
Sóhaj…
Teljesen padlón voltam. A gép előtt ülni mindenhogy kényelmetlen volt. A pocakom keményedett. A munka tornyosult előttem. Ennyit a boldog babavárásról. Pedig annyira várom már, hogy megszülessen a baba, hogy nekem semmi más dolgom ne legyen csak róla gondoskodni. A férjem ilyenkor figyelmeztet, hogy az sem lesz sétagalopp, de én letorkolom, mondván, hogy az teljesen más: ha nehéz is, legalább van értelme és egész nap azokkal vagyok, akiket szeretek és... és... Ő csak legyint, és sokat mondóan dünnyög: majd meglátjuk, majd meglátjuk. 
Csak már látnánk, türelmetlenkedek. Pedig ezeket a dolgokat nem lehet siettetni. Olyan ez, mint a karácsony, várod, várod, egyre jobban, de nem jön egyetlen nappal sem korábban, csak amikor itt van az ideje.



Mint a mesében

Ma végre legyűrtem a melót!
Szegény férjem minden nap este 10-ig bent van, hogy a miattam elmaradt munkákat valahogy behozza. A határidők nem várnak. Igazából büszke vagyok rá, hogy egyetlen szó nélkül vállalja.
Szóval kikapcsoltam a gépet. Most lehajtott forró fedelével pihen az asztalon. Én pedig próbálom összekaparni magam. Kerestem valami könyvet, valamit, ami vigaszt, megerősítést nyújt.
Végül a naplómat olvasgattam, a Mákszem mese eddigi részeit, a férjemnek írt verseket… Majd lefeküdtem a kanapéra, leoltottam a lámpát és igyekeztem pihenni és visszatalálni önmagamhoz. 
A gondolataimba merültem.
 
Milyen régen volt az esküvőnk. Tudom még egy év sem telt el, de mégis… Milyen szép volt az a nap, milyen önfeledt. És a folytatás is milyen szép, milyen méltó! Egy igazi mese. A mese amiről álmodoztam éppen valóra válik. Ó, miért is kételkedem, miért is esik nehezemre elhinni, hogy valóban valóra válhat. Emlékszem, akkor is így éreztem, amikor a férjemmel találkoztam: ez túl szép, hogy igaz legyen. Ezt én nem érdemlem, majd úgyis elveszik tőlem, vagy kiderül, hogy csak mese. De nem így történt. És később az érzés is átalakult. Ma már természetes, hogy ő velem van. Néha azért eszembe jut, hogy különleges kegyelemben van részem, hogy ő a férjem. Ilyenkor csendben hálát adok az Úrnak és igyekszem szeretni és megbecsülni őt.
És ez a gyermek, tőle fogant. Mint a mesében. Kívánhatnék ennél többet?