2010. szeptember 28., kedd

17.hét - Rekviem

Nagymama meghalt.
Ó, milyen szomorú! A csudába! Pedig még úgy reménykedtünk, még nagy terveink voltak... Azt hiszem már a Nagypapával van, de bárcsak még láthatta volna a dédunokáját. Ó, Nagymama, igazán nem kellett volna sokat várni!
Ilyen az élet. Rövid. Pedig úgy érezzük örökké tart, hogy ráérünk még, van még időnk bőven. Micsoda önámítás! Már nem lesz több nagymami tészta, se fogós husi, se véget nem érő mesélések. A fényképen lévők a múlt homályába vésznek és mi már csak egy misét mondhatunk a lelki üdvükért.

Ezen a héten hivatalosan is a terhesség ötödik hónapjában léptél. Mostanra a baba már 15 cm hosszú (fejétől a popsijáig – ez az ülőmagasság), tapintása és hallása is működik.  Természetesen egyelőre csak édesanyja szívverését és emésztőrendszerének zajait hallja, hamarosan azonban a méhen kívüli hangok azonosítására is képes lesz és megismeri édesanyja hangját.
Lassan kezd nőni a zsírréteg a bőre alatt, bár még mindig nagyon soványka. Bőre olyan vékony, hogy a vérerek tisztán láthatóak alatta.



Ma este bőven itattam az egereket. Egy gátszakadás után mérgező vegyi anyag, a vörös iszap öntött el egész falvakat Ajka mellett. A híradót nézve, jócskán felzaklatott az eset. Hát milyen világ ez, ahol csak úgy gondatlanságból savval öntenek nyakon gyanútlan embereket?!? Hol a Jóisten ilyenkor, hogy ezt megengedi?! Ne kutasd a rejtőzködő Isten titkait! - mondja a lelkészünk.
De én ezt úgy nem értem! Mi értelme a sok borzalomnak, katasztrófának. A férjem csak a fejét csóválja: hogy hogyan tudok ennyire kétségbe esni. De mondd meg - vágok vissza én - mi értelme így a földre születni. Annyi a gond, a baj! Mindig rosszabb a hó, mint tavaly. Én mást ígértem a babánknak. Azt ígértem, hogy  boldog lesz. Hogy szép az élet, csupa csoda és varázslat. A mesék is mind erről szólnak. Akkor ez mind csak ámítás, csak dajkamese? Én egy másik boldogabb világot ígértem! Mi értelme ennek így? Nem értem, egyáltalán nem.
Minden érve, hogy így szeret, meg úgy szeret, meg dolgod van itt lenn a földön, hamisan csengett.
Hol van hát a lényeg? Mire jó élni?

Ezen tipródtam, sírdogáltam... Végül nagy bánatomban elvonultam a kisszobába, elővettem egy verses kötetet és Weöres Sándor verseit olvastam a babának fennhangon, hogy mégis legyen valami jó ma este. És az egyik versszaknál elcsuklott a hangom...

"Száz ruháját, ékszerét
Odaadná szépen,
Csak egy hétig futkoshatna
Lenn a nyári réten!"
Weöres Sándor: Déli felhők

Hogy mit mondott nekem ez a pár sor akkor este?
Volt egyszer egy régi, régi nyár és volt egy régi régi rét. Azon a régi rakoncátlan réten tücskök ciripeltek, méhek döngicséltek és egy kislány kacagása visszhangzott a hegyekről. Ott szaladgált rövid szoknyájában a fényben fürdő fűcsomók között. Ez a lány én voltam valaha. És most ez a lány ragyogó szemekkel nézett rám a sorok közül... és szemében ott csillogott a válasz.



2010. szeptember 23., csütörtök

16. hét - Megmozdult!

Megmozdult! ! ! Asszem . . .


Olyan megfoghatatlan elillanós érzés. Vagy csak halucinálok? Óóó.



Igen a lepkeszárny! Határozottan!!! Táncolás közben az irodában, csak csendben mozdulatlanul, lélegzetvisszafolytva figyelek... Igen, talán... Most... mintha... mintha érezném! :) Ott! Vagy tán mégsem?
Mire odafigyelek már el is úszott a kis halacska. Olyan csiklandós, fura érzés, olyan megfoghatatlan.









2010. szeptember 8., szerda

14. hét / A boldogság



Egy idő múlva elmúlt az első hetek euforikus boldogsága és az állandó aggódás is kissé alábbhagyott. Már olyan természetessé vált ez az új, más állapot. És a babára gondolni olyan egyszerű, mindennapi örömforrássá vált, mint beleszimatolni levegőbe illatozó tavaszi estéken, mint egy falevél bársony erezetén végigsimítani a kezedet vagy egy nyári tikkadt délutánon jeges limonádét kortyolgatni.



Látod, nem kell "nagy" dolgoknak történnie, hogy belekóstolhass a boldogságba, elég, ha megfogan benned az élet. De jól jegyezd meg az érzést, mert olyan mint a fagylalt, édesen olvad szét a szádban. Hiába forgatod, tartod a nyelveden, nem marad meg soká és később  maximum csak felidézheted ízét. Azért csak spájzold el az emléket, jól jön majd, hűsítő enyhet adva, átvirrasztott forró nyári éjszakákon, mikor a fáradtságtól már a könnyed is kicsordul.



2010. szeptember 2., csütörtök

13. hét - Genetika



Széles, magas a homlokom, mint apunak. Pisze az orrom, kék a szemem, mint nagyinak volt. Örököltem tőlük. Mikor megfogantam anya pocakjában, már eldőlt, hogy a természet mit választott ki számomra, milyen kombinációt hozott össze a rendelkezésre álló örökítő anyagból. A kromoszómák tökéletes rend szerint kapaszkodtak egymáshoz spirális táncukban. És ma én itt vagyok kék szemmel, világosbarna hajjal, és egyetlen hajam szálából újra lehetne építeni a testemet. Minden sejtem magában hordozza a DNS-em, ezt a bűvös kódot, ami meghatározza testemet, létem kereteit.
Ez a keret, mely születésem pillanatában egészséges volt és a maga módján tökéletes, most új életet fogadott magába, mely reményeim szerint éppúgy egészséges és tökéletes lesz, ha megszületik.

A méh mostanra már elég nagy ahhoz, hogy a külvilág is láthassa állapotodat (már, ha jól megnézi), bár a magzat még most sem nagyobb egy fél banánnál.
Ha beleláthatnánk pocakunkba apró méretei ellenére egy teljes egészében kialakult babát látnánk, akinek már saját ujjlenyomata is van.
Ezen a héten a haj a legnagyobb újdonság!
A magzat rengeteget növeszt belőle és nemcsak a fején. Pihés lesz a test egész felülete! A finom pihét szaknyelven lanugonak hívják, ez általában a szülés előtt teljesen eltűnik.
Már nem csak kalimpál, egyes finomabb mozgást végző izmai is működnek.  Ennek a hétnek a végére a baba már képes fogni, kancsalítani, grimaszolni és az ujját szopni.
A rekeszizom és a tüdő tovább fejlődik.
Ettől a héttől kezdve már részleteiben látható a csontváz az UH vizsgálatok alkalmával.
A mama szíve 20%-kal gyorsabban ver, hogy a megnövekedett mennyiségű vért tudja keringetni. (Szép teljesítmény!)
Hossza kb. 8 centiméter, súlya mintegy 28 gramm. Most már igazán hasonlít egy aprócska emberre. :-)



De mi van akkor, ha hiba csúszik a gépezetbe? Ha a kis sejtek nem találják meg a párjukat, ha rendetlenül állnak össze? A genetikai rendellenességek egy jó része az élettel összeegyeztethetetlen és az első három hónap során szelektálódik, vetéléssel végződik. Gyászba borítva a gyermeket váró családot. Más enyhébb rendellenességekkel a gyermek megszületik, de sokkal több odafigyelésre, netán ápolásra szorul, mint egészséges társai. Születése napjától fogva gyökeresen megváltoztatja a körülötte lévők életét.
Minden kismama egészséges gyermekről álmodik. Akivel fogócskázhat, aki szép lesz és okos és sokra viszi majd az életben.
Gyanútlanul megy az orvoshoz, aki gondosan tájékoztatja az első három hónap kockázatairól."Kedves kismama csak a 12 hét után tessék komolyan venni a terhességet. Tudja, addig bármi megtörténhet... "
Majd tájékoztatja a genetikai szűrés lehetőségeiről. Ha szerencséje van, ennyivel megússza.
De valószínűbb, hogy ezzel nincs vége. Talán a kedves ismerősök szórakoztatják őt a beteg gyerekekről szóló rémtörténeteikkel, amire mondjuk az ultrahangos néni rádob még egy lapáttal, azzal hogy agresszívan ecseteli a szűrés fontosságát, képtelen kérdéseket feltéve a megszeppent, összezavarodott kismamának.
Genetikai szűrés? - kattog az anyuka agya.
Ez azt jelenti, hogy van rá némi esély - még ha igen csekély is! - hogy a babával, aki odabent lakik... ezzel az édes kis bogárkával... valami nincs rendjén?!?
Lehetséges lenne?
...
Az orvosnak fehér köpenye van, szigorú szemüvege és okos műszerei. Ha ő mondja, talán tényleg igaz lehet és minden nemtudomhányadik kisbaba rendellenességgel jön a világra...
Nem, nem!
A kismama elhessegeti a gondolatot. Nem, az ki van csukva!

De ahogy bólogat az orvosnak és zsebébe csúsztatja a tájékoztatót a gyanú undok szörnyetege észrevétlenül befészkeli magát a szívébe. Egész úton hazafelé ezen rágódik és a kétely szépen lassan akkorára nő a lelkében, hogy pár nap múlva, amikor egy Dawn-kórost lát az utcán lúdbőrős lesz a háta a rettegéstől. Lesütött szemmel meggyorsítja a lépteit, szinte szalad, mint aki menekül.
Lehet, hogy az ő babája is beteg?
Grimaszolva, már-már undorral forgatja a tájékoztató papírt a kezében. Nem éri meglepetés, semmi jóval nem kecsegtetnek. Végül átbeszélik a dolgot a férjével és úgy döntenek, nem csináltatják meg, csak a kötelező vizsgálatokat. Az eredmény úgysem változtat semmin. És vakon, már-már kétségbeesetten bíznak a Gondviselésben.
Fiatalabb korában még biztos volt benne, hogy majd ha eljön az ideje minden lehetséges vizsgálatot megcsinál. De azóta sokat változott a világ, de legfőképpen ő maga.
Döntöttek. A dolgot ezzel lezártnak tekinti és tökéletesen felkészületlenül éri, amikor az ultrahangos nő a vizsgálat alatt nekitámad.
"Mit képzel magáról, hogy nem csinálta meg a tesztet?! Hogy mindenképpen megtartaná?! Háhá. És mi lesz a testvérekkel, a házasságával? Erre nem gondolt? Mi lesz, ha maga meghal?"
Az anyuka a vizsgáló asztalon nyikkanni sem tud a döbbenettől, de még nincs vége.
"Mi van, ha belerokkan? Ha a férje elhagyja magukat? Ha rámegy a kapcsolatuk? Ha végiggondolta, tartsa meg, lelke rajta. De akkor is jobb, ha előre felkészül." - mondja keményen a nő.
Az anyuka elhaló hangon kérdezi: Miért, van vele, valami gond?
"Nem. A vizsgálat során rendellenességet nem tapasztaltunk. De így is óriási felelőtlenség a szülőktől, ha nem csináltatják meg a tesztet."

A kismama a sírás határán kábultan, rogyadozó térdekkel lép ki az UH-os szoba ajtaján. Még soha életében nem gázoltak bele ilyen otrombán a lelkébe, a hitébe, a meggyőződésébe.
Úgy érzi, hogy minden szétesett és napokig tart, amíg újra összerakja önmagát, ha egyáltalán sikerül.

Ha elmenne és megcsináltatná a tesztet...
Először is szögezzük le, hogy a genetikai szűréseknek számos fajtája létezik, és évről évre fejlesztik őket, hogy egyre biztonságosabbak és megbízhatóbbak legyenek. Én annak idején körbejártam a témát és most le is írom mire jutottam. De aki ezen töri a fejét, inkább kérdezze meg az orvosát a dolgok aktuális állásáról és ne internetes legendák alapján döntsön. 
Szóval, ha elmenne és megcsinálná a tesztet, akkor (a szűrés típusától függően) néhány hét eszeveszett izgulás után kapna egy eredményt, egy számot, vagy százalékot, ami megmondaná, hogy kockázati csoportba tartozik-e. Ha nem, akkor fellélegezhetne. Ez esetben, bár nem kizárt, de igen kicsi az esélye a szindrómának. Ha pozitív a teszt, akkor vagy végig izgulja a terhességet, vagy további szörnyű vizsgálatoknak veti alá magát. Például, hogy egy hatalmas tűt szúrnak be a pocakjába mintát véve a magzatvízből, hogy pontosabban megmondhassák mi is a helyzet. A vizsgálat vetélési esélye 2%.

2%? MI?!? 
Mi a csudát jelent ez?

Minden nemtomhányadik gyerek belehal a vizsgálódásba?


Na ezt nem! Ezt én nem!

Nem vállalom. Semmi szín alatt!
Ha véletlenül mégis egészséges nincs az az Isten, hogy én őt bármilyen módon is veszélybe sodorjam.
De tegyük fel, hogy telnek múlnak a hetek és a bizonytalanság olyan idegőrlő szintet üt meg a kismama lelkében, hogy mégis rááll a rutinvizsgálatra. Várakozás az eredményért. Ha negatív vége a kálváriának. Így már tényleg elenyésző a tévedés. Végre átadhatja magát a boldog babavárásnak.
Ha a teszt pozitív.
...
Ha pozitív...
...
Akkor vége.    Vége mindennek.
...
Vége az álmodozásnak, a szép reményeknek. Nincs több madárdal, nincs több napsütés. És akkor a párnak élete legnehezebb döntését kell meghoznia: Elvenni egy emberi lény életét, a saját gyerekük életét, vagy letenni voksukat egy küzdelmes, megpróbáltatásokkal teli élet, egy rémisztő, ismeretlen világ mellett. Egy olyan élet mellett, ami nehéz mindenkinek. Amiben a testvéreknek nincs annyi lehetősége, ami az anyát felemészti, amiben megromlik a viszony a házastársak között...
Ezt mondta az UH-os. Vajon igaza lehet?
A kezem a hasamra teszem. Fogalmam sincs. De egy valamit biztosan tudok. Soha, de soha nem tudnék ártani ennek a gyermeknek, aki itt most a pocakomban növekedik. Bármilyen is legyen, beteg vagy egészséges, szép vagy csúnya.
Ő az enyém. Őt rám bízta az Úr.

 
Ám ez a bizonyosság gyenge virágszál volt a többi dudva mellett. Még hetekig visszhangoztak a fülemben a nő szavai, hogy ez felelőtlenség és fogalmunk sincs milyen az beteg gyereket nevelni, stb.
Hogy mi motiválta őt, nem tudom. Talán maga sem gondolt igazán bele, hogy miről beszél. Talán csak a felelősséget akarta lerázni magáról. De hisz úgysem foghatnám perbe, akkor sem, ha látnia kellett volna valamit, amit nem vett észre, mert aláírattak velem egy egész A4-es oldalt arról, hogy ők mennyire nem felelősek, abban ha nem veszik észre a rendellenességet. Felelősséget nem vállalunk, bla, bla, bla...
Na ettől dühbe gurultam.
Még jó, hogy én vagyok a felelős! A fene egye meg! Az én gyerekem! Vagy mi!

De az ég szerelmére, mégis mi a csudát csinálhatnék?!?

Ha kiderül, hogy gond van, úgysem gyógyítható! Csak szikével! Azt akarja nekem bemesélni ez a világ, hogy nekem jogom van az ő sorsa felett dönteni? Hogy szabadon határozhatok életről és halálról? Csak azért, mert most még a testem része? Csak azért mert kicsi? Amíg bent van és nem túl nagy, addig meggyilkolhatom, ha meg már kibújt, akkor egyenesen bebörtönöznek egy ilyen rémtettért?
 ?
Az hogy nem akarok bonyolult életet az elegendő indok arra, hogy az életére törjek?
??? 
?
Hogy neki is nehéz lesz? Hogy vele is jót teszek?
Valóban? Ezt ő mondta?
Hát ki vagyok én, hogy erről dönthetek?
Ki vagy te, hogy ilyen dologra bátorítasz?
Mióta van nekem jogom arra, hogy belepiszkítsak az Isten művébe?

Ezek a gondolatok keringtek a fejemben, mint a hurrikán. Majd tengernyi gyötrődés után, szépen lassan eljutottam a gondolatig, ami megszabadított.

Ha az én Istenem úgy látja jónak, hogy beteg gyermeket küld nekem, akkor annak, úgy kell lennie. Nem szeretném. Isten látja lelkem, ez az utolsó dolog, amire vágyom ebben az életben. Nem érteném miért és piszkosul fájna és meg is törnék benne, azt hiszem. De egyszerűen nincs jogom, hogy ez befolyásoljon. Nincs lehetőségem, hogy az egyszerűbb utat válasszam.
Egyszerűbb út egyszerűen nincs.