A méhkürt redőinek izommunkája következtében elindult hát a megtermékenyített petesejt a méh irányába. Eltart néhány napig, míg odér és megtalálja a megtapadásra alkalmas zugot a méh üregében. De az úton sem tétlenkedik, folyamatosan osztódik, egyre több sejtből álló gömböcske lesz belőle.
A Mami eközben gyanútlanul levizsgázik, próbál visszarázódni az egyforma, munkás hétköznapokba, ízlelgetve újdonsült feleség szerepkörét.
Csend van. Furcsa, különös csend. Mint vihar előtt szokott, amikor megváltozik a levegő illata. Még minden változatlan, minden mozdulatlan, csak a lég remeg, vár valamire, lélegzetvisszafojtva. És lassan különös fények kélnek és arcunkat meglibbenti a változás szele. Vajon mi készül, mit tartogat számunkra az eljövendő pillanat?
A beágyazódott petesejt
Ekkor a feltámadt szél egy kis magot hozott és puhán a földre tette. És a magocska azon a szent helyen új otthonra lelt a termékeny talajban. És ezzel minden örökre megváltozott.
A két sejt találkozása után azonnal megkezdődik a sejtosztódás és folytatódik a 7-10 napos úton is lefelé a méhbe. Majd a hét vége felé megtörténik a beágyazódás. Ekkor a sejtet blasztocitának hívjuk, átmérője 0,1-0,2 mm.
A női szervezet által előállított immunosupresant protein, melyet korai terhességi faktornak is hívnak, megakadályozza a petesejt kilökődését. A megváltozott hormonháztartás leállítja a menstruációs ciklust és a nőből várandós kismama lesz.
Az emberi élet kezdete
Lelkészünk szerint két sejt találkozásából csak akkor lesz élet, ha Isten adja hozzá a Lelket. Mi csinálhatunk akármit, ha Ő nem adja hozzá Szentlelkét csak egy sejtcsomó marad és sosem lesz belőle gyermek. De vajon mikor adja?
Az orvostudomány meghatározza, hogy a petesejtből mikor lesz csíra, meddig nevezzük embriónak, mikortól magzat. Tudják mikor ágyazódik be, melyik héten kezd el dobogni a szíve, mikor záródik a velőcső. De vajon meg lehet-e mondani mikor kezdődik az emberi élet? Az első szívdobbanásnál? Vagy jóval előbb? Mikortól lesz valaki anya? Csak miután megszüli gyermekét? Vagy már azelőtt is, hogy megtudná, hogy úton van? Mi az a fantasztikus erő, ami az apró sejtecskékből egy gondolkodó, érző emberi lényt hoz létre? Az az erő, ami olyan tökéletesen tudja működtetni ezt a páratlan szerkezetet, amit úgy hívunk emberi szervezet!
Elérkezik a várva várt esküvő napja. A Papa és a Mama az oltár elé állnak, hogy örök hűséget esküdjenek egymásnak.
Részlet az esküvőből:
- Evangélium Szent János könyvéből.
- Dicsőség néked Istenünk.
- Jézus így tanított az utolsó vacsorán: Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok, maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezek az evangélium igéi.
- Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat?
- Elfogadom!
És miközben a szülők ünnepeltek, tányért törtek és nászútra indultak, hogy elhálják a házasságukat, eközben egy parányi petesejt megérett és elindult varázslatos utazásán.
A tüszőrepedéskor a megérett petesejt kiszabadul a hasüregbe. A méhkürt milliónyi csillója minden igyekezetével azon van, hogy elkapja és redői közé terelje, mielőtt még céltalanul elúszna. Hihetetlen, de sikerül neki.
A petesejtet tápsejtek felhője veszi körül. Ők, mint afféle udvarhölgyek, támogatják, táplálják a hosszú úton, hogy szépsége és ereje megmaradjon a nagy találkozásra. A gépezet tökéletesen működik, mindenki végzi a dolgát. Így a petesejt békésen pihenhet a méhkürt redő között, reménykedve, várva élete párját. Az idő szorít. Alig 24 óra áll rendelkezésre. Ha addig nem fut be az ifjú, vége mindennek. Sok petesejt várakozott már itt, hónapról hónapra ünneplőbe öltözve, eleddig mindhiába.
Ám ebben a hónapban valami apró részlet másként alakul és egy különleges napon több milliónyi spermium kezdi meg versenyfutását életre-halálra. Apró ostorszerű farkincájukkal vadul csapkodnak és úsznak fel, fel, egyre feljebb, árral szemben a nyálkahártyán.
A végén csak egy maradhat és az út veszedelmekkel teli. Rengeteg akadályt kell még leküzdeniük, amíg megpihenhetnek a célnál. Akik az első próbát kiállták a savas kémhatású hüvelyben, a méhszájnál kapnak némi bátorítást, így lelkesen úsznak tovább a méh hatalmas barlangjában.
A szerencsésebbek rátalálnak az átjáróra a petevezető felé. 50-50% az esélyük, hogy a két lehetőség közül a megfelelőn induljanak tovább. De itt jön ám még csak a neheze. A szövevényes, rejtekhelyekkel teli holdbéli tájon meg kell találniuk a petesejt búvóhelyét.
Sokan odavesznek az úton, örökre eltűnnek a petevezető útvesztőiben, vagy végkimerültségükben rogynak le az út porába, feladva a végeláthatatlannak tűnő küzdelmet. Csak a leggyorsabbak, legügyesebbek, legkitartóbbak, legrátermettebbek jutnak el idáig.
Mindeközben a Papa, meg a Mama a nászúton jól megérdemelt pihenésüket töltik. Még nem is tudják, talán csak sejthetik micsoda küzdelem zajlik odabent.
És egyszer csak egy varázslatos pillanatban a Kiválasztott szemében feltűnik a hőn áhított sejt tündöklő körvonala. És ekkor létrejön a Papa és a Mama sejtjei között a nagy találkozás!
De a harcnak még nincs vége. A spermiumnak át kell fúrnia magát a sejtfalon, és ez egy ekkora út után nem is olyan egyszerű feladat.
Ezzel bevégeztetett. A nász megtörtént. A kapu bezárult. Hiába is dörömbölnek a későn odaért többiek.
Az egyesülés eufóriájában a sejt osztódni kezd. Szedercsíra, majd hólyagcsíra válik belőle.
A két sejt örökítő anyaga új DNS-t hozott létre. A sejtosztódás beindult. A megtermékenyített petesejt vándorútra kelt a méh irányába.
Május 29-én leválik a méh nyálkahártya és megindul a menstruáció. A hormonok előkészülnek a következő petetérésre. Az egész szervezet a fogantatást várja.
A Mami eközben nagy sürgés forgásban van. Az utolsó simításokat végzi az esküvővel kapcsolatban. Piros takaros menyecske ruha után lót-fut. Elmegy a varrónőhöz a meseszép menyasszonyi ruhájáért.
A Papával részt vesz a lelkészüknél az utolsó jegyesoktatáson, ahol a leendő családjukért és a születendő gyermekeikért imádkoznak.
Hatalmas pelyhekben hullott a hó és tündöklő fehér menyasszonyi ruhába öltöztette a szürke, kopár pesti utcát. A fagyos szellő varázsecsetével apró jégvirágokat rajzolt az ablak sarkába. A félig leengedett redőny lusta árnyékot vetett a falon. A konvektor mormogó kattogása és a lágyan pislákoló kék fény eljövendő otthonok meleg tűzhelyét idézte. December 26-a volt. Bár nem volt karácsonyfám, az ünnep melegsége átjárta lelkemet, ahogy ott ültem, begubózva a fotel puha takaróiba és mosolyogva bámultam az egyre növekvő félhomályba, ahogy a városra ereszkedett az este. A cd lejátszón Handel Fényességes Messiása szólt és a dallamok lágyan ringattak, különleges jelentőséggel megtöltve minden egyes hangot. A Messiás eljutott közénk, megszületett a szent kisded. Halleluja ének száll az egekig.
Hallelujah Chorus, Hanel's Messiah
Így lebegtem ég és föld között és távolba révedő tekintettel idéztem fel kedvesem szavait, újra és újra. Azt mondta, hogy ő már meghozta a döntését, amikor megkérte a kezem és miután nyáron összeházasodunk, ő nem látja különösebb akadályát egy baba érkezésének.
2010. december 26-án, ezen az utánozhatatlan fényességes napon valóra vált az álmom. A férfi, akit tiszta szívből szeretek, aki párom és társam mindenben, gyereket szeretne tőlem.
Hiszen erre vártam kislánykorom óta, amióta csak az eszemet tudom, hogy én is édesanya lehessek. Erre készültem, erről ábrándoztam. Ezért űztem, kerestem a szerelmet, hogy méltó társat találjak e nagy feladatra, e szent hivatásra. És most itt van ez az ember…
És csak ültem a fotelban, fülemben csengett az égi muzsika, szemem előtt táncoltak a szállingózó hópelyhek és szívem halk hálaimát rebegett. És csak bámultam, bámultam magam elé.
És határtalanul boldog voltam.
Attól a naptól kezdve új irányt vett az életem. Miután az első örömöm elmúlt afelett, hogy a férjem zöld utat adott, hamar rádöbbentem, hogy rettenetesen be vagyok rezelve. Úrrá lett rajtam a pánik, hogy egyáltalán nem vagyok felkészülve a nagy feladatra. Még az is felmerült bennem, hogy alkalmatlan vagyok, vagy hogy nem is akarom én ezt annyira, meg még lehet, hogy várni kéne, ráérünk. Még élvezni szeretném a férjemmel az újdonsült házasságunkat és síelni szeretnék menni jövőre, nem gyereket pesztrálni és még nem vagyok kész az áldozatvállalásra, és, és... Egészen addig mentem, hogy már féltékeny voltam a leendő gyermekünkre, aki majd felemészti minden időmet és energiámat, amit az uramra szánhatnék.
Ezzel szemben más napokon attól rettegtem, hogy talán nem is lehet gyerekem, vagy igen sokat kell majd rá várni. Így aztán nem is árultam el senkinek, hogy miben törjük a fejünket. Nem akartam látni az aggódó tekinteteket, hogy miért nem jön már össze. De azért minden barátnőmmel rendszeresen szóba hoztam a témát. De úgy tettem, mint akit csak elméletben érdekel a gyermeknevelés és azt hangoztattam, hogy még nem készültünk fel, stb, stb. Ami igaz is volt, úgyhogy kivettem egy rakás könyvet a könyvtárból, a pl. „Segítség, anya lettem” és más efféléket, hátha a szakirodalomból megtudom, hogy mire is vállalkozom, hátha meggyőznek a könnyfakasztó történek, hogy igen ezt én tényleg akarom, itt az idő. De romantikus mesék helyett inkább rémtörténeteket találtam a feszülő mellekről és az éjszakai felkelésekről. A környezetemben sem igen láttam bíztató példát, mindenki azt mondta, az anyaság rázós ügy és kemény meló, készüljek fel az álmatlan éjszakákra, a sok hisztire, felelősségre. Már csaknem meggyőztek, de valami ott legbelül nem hagyott nyugodni. Olyan jó lett volna valami megerősítés, valami bizonyíték, hogy szülőnek lenni, gyermeket nevelni jó, sőt nagyszerű dolog, de ehelyett, mintha az egész világ csak lebeszélni akart volna róla. Mégis, mégis, ahogy közeledett az esküvő időpontja egyre inkább úgy éreztem, hogy engem ugyan nem érdekelnek a karikás szemek, a szülési fájdalmak és fütyülök a pelenka árakra, én egyszerűen gyereket szeretnék, szabadon örömmel szeretettel szeretnék szerelmeskedni a vőlegényemmel, reménykedve, hogy szerelmünk gyümölcse beérik, és ha hányni fogok minden reggel, akkor hányni fogok. Jöjjön aminek, illetve akinek jönnie kell.
Annak ellenére, hogy a döntés azon a decemberi éjszakán már megszületett a szívemben, a hosszú vívódás nem volt felesleges, segített felkészülni, hogy a kellő pillanatban át tudjam adni magam a sorsomnak. A testem tudta már kezdettől fogva. A rendszeres görcsölés, ami minden havibaj előtt meglátogatott januártól egyszerűen megszűnt. Nem kellett már elsirassa, meggyászolja minden hónapban a meg nem fogant gyermekeket.
Végül a sok kétely, várakozás, agyalás és vágyakozás után elérkezett a nagy nap, amikor házasságunkra és a benne fogant gyermekekre áldást kértünk. És eljött az az éjszaka, amikor sorsunkat Isten kézébe tettük.
