2010. június 24., csütörtök

3. hét - Csend

 A méhkürt redőinek izommunkája következtében elindult hát a megtermékenyített petesejt a méh irányába. Eltart néhány napig, míg odér és megtalálja a megtapadásra alkalmas zugot a méh üregében. De az úton sem tétlenkedik, folyamatosan osztódik, egyre több sejtből álló gömböcske lesz belőle.

A Mami eközben gyanútlanul levizsgázik, próbál visszarázódni az egyforma, munkás hétköznapokba, ízlelgetve újdonsült feleség szerepkörét.

Csend van. Furcsa, különös csend. Mint vihar előtt szokott, amikor megváltozik a levegő illata. Még minden változatlan, minden mozdulatlan, csak a lég remeg, vár valamire, lélegzetvisszafojtva. És lassan különös fények kélnek és arcunkat meglibbenti a változás szele. Vajon mi készül, mit tartogat számunkra az eljövendő pillanat?


A beágyazódott petesejt

Ekkor a feltámadt szél egy kis magot hozott és puhán a földre tette. És a magocska azon a szent helyen új otthonra lelt a termékeny talajban. És ezzel minden örökre megváltozott.

A két sejt találkozása után azonnal megkezdődik a sejtosztódás és folytatódik a 7-10 napos úton is lefelé a méhbe. Majd a hét vége felé megtörténik a beágyazódás. Ekkor a sejtet blasztocitának hívjuk, átmérője 0,1-0,2 mm.



A női szervezet által előállított immunosupresant protein, melyet korai terhességi faktornak is hívnak, megakadályozza a petesejt kilökődését. A megváltozott hormonháztartás leállítja a menstruációs ciklust és a nőből várandós kismama lesz.

Az emberi élet kezdete

Lelkészünk szerint két sejt találkozásából csak akkor lesz élet, ha Isten adja hozzá a Lelket. Mi csinálhatunk akármit, ha Ő nem adja hozzá Szentlelkét csak egy sejtcsomó marad és sosem lesz belőle gyermek. De vajon mikor adja?

Az orvostudomány meghatározza, hogy a petesejtből mikor lesz csíra, meddig nevezzük embriónak, mikortól magzat. Tudják mikor ágyazódik be, melyik héten kezd el dobogni a szíve, mikor záródik a velőcső. De vajon meg lehet-e mondani mikor kezdődik az emberi élet? Az első szívdobbanásnál? Vagy jóval előbb? Mikortól lesz valaki anya? Csak miután megszüli gyermekét? Vagy már azelőtt is, hogy megtudná, hogy úton van? Mi az a fantasztikus erő, ami az apró sejtecskékből egy gondolkodó, érző emberi lényt hoz létre? Az az erő, ami olyan tökéletesen tudja működtetni ezt a páratlan szerkezetet, amit úgy hívunk emberi szervezet!

2010. június 17., csütörtök

2. hét - A nagy nap

Elérkezik a várva várt esküvő napja. A Papa és a Mama az oltár elé állnak, hogy örök hűséget esküdjenek egymásnak.

Részlet az esküvőből:

- Evangélium Szent János könyvéből.
- Dicsőség néked Istenünk.
- Jézus így tanított az utolsó vacsorán: Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok, maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezek az evangélium igéi.

- Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat?
- Elfogadom!



És miközben a szülők ünnepeltek, tányért törtek és nászútra indultak, hogy elhálják a házasságukat, eközben egy parányi petesejt megérett és elindult varázslatos utazásán.


A tüszőrepedéskor a megérett petesejt kiszabadul a hasüregbe. A méhkürt milliónyi csillója minden igyekezetével azon van, hogy elkapja és redői közé terelje, mielőtt még céltalanul elúszna. Hihetetlen, de sikerül neki.

A petesejtet tápsejtek felhője veszi körül. Ők, mint afféle udvarhölgyek, támogatják, táplálják a hosszú úton, hogy szépsége és ereje megmaradjon a nagy találkozásra. A gépezet tökéletesen működik, mindenki végzi a dolgát. Így a petesejt békésen pihenhet a méhkürt redő között, reménykedve, várva élete párját. Az idő szorít. Alig 24 óra áll rendelkezésre. Ha addig nem fut be az ifjú, vége mindennek. Sok petesejt várakozott már itt, hónapról hónapra ünneplőbe öltözve, eleddig mindhiába.


Ám ebben a hónapban valami apró részlet másként alakul és egy különleges napon több milliónyi spermium kezdi meg versenyfutását életre-halálra. Apró ostorszerű farkincájukkal vadul csapkodnak és úsznak fel, fel, egyre feljebb, árral szemben a nyálkahártyán.

A végén csak egy maradhat és az út veszedelmekkel teli. Rengeteg akadályt kell még leküzdeniük, amíg megpihenhetnek a célnál. Akik az első próbát kiállták a savas kémhatású hüvelyben, a méhszájnál kapnak némi bátorítást, így lelkesen úsznak tovább a méh hatalmas barlangjában.


A szerencsésebbek rátalálnak az átjáróra a petevezető felé. 50-50% az esélyük, hogy a két lehetőség közül a megfelelőn induljanak tovább. De itt jön ám még csak a neheze. A szövevényes, rejtekhelyekkel teli holdbéli tájon meg kell találniuk a petesejt búvóhelyét.

Sokan odavesznek az úton, örökre eltűnnek a petevezető útvesztőiben, vagy végkimerültségükben rogynak le az út porába, feladva a végeláthatatlannak tűnő küzdelmet. Csak a leggyorsabbak, legügyesebbek, legkitartóbbak, legrátermettebbek jutnak el idáig.

Mindeközben a Papa, meg a Mama a nászúton jól megérdemelt pihenésüket töltik. Még nem is tudják, talán csak sejthetik micsoda küzdelem zajlik odabent.

És egyszer csak egy varázslatos pillanatban a Kiválasztott szemében feltűnik a hőn áhított sejt tündöklő körvonala. És ekkor létrejön a Papa és a Mama sejtjei között a nagy találkozás!


De a harcnak még nincs vége. A spermiumnak át kell fúrnia magát a sejtfalon, és ez egy ekkora út után nem is olyan egyszerű feladat.


Ezzel bevégeztetett. A nász megtörtént. A kapu bezárult. Hiába is dörömbölnek a későn odaért többiek.

Az egyesülés eufóriájában a sejt osztódni kezd. Szedercsíra, majd hólyagcsíra válik belőle.


A két sejt örökítő anyaga új DNS-t hozott létre. A sejtosztódás beindult. A megtermékenyített petesejt vándorútra kelt a méh irányába.

Hát megtörtént a csoda:


egy új emberi élet vette kezdetét!

2010. június 10., csütörtök

1. hét - Előkészületek

Május 29-én leválik a méh nyálkahártya és megindul a menstruáció. A hormonok előkészülnek a következő petetérésre. Az egész szervezet a fogantatást várja.

A Mami eközben nagy sürgés forgásban van. Az utolsó simításokat végzi az esküvővel kapcsolatban. Piros takaros menyecske ruha után lót-fut. Elmegy a varrónőhöz a meseszép menyasszonyi ruhájáért.
A Papával részt vesz a lelkészüknél az utolsó jegyesoktatáson, ahol a leendő családjukért és a születendő gyermekeikért imádkoznak.

2010. június 9., szerda

Egy fényességes nap




Hatalmas pelyhekben hullott a hó és tündöklő fehér menyasszonyi ruhába öltöztette a szürke, kopár pesti utcát. A fagyos szellő varázsecsetével apró jégvirágokat rajzolt az ablak sarkába. A félig leengedett redőny lusta árnyékot vetett a falon. A konvektor mormogó kattogása és a lágyan pislákoló kék fény eljövendő otthonok meleg tűzhelyét idézte. December 26-a volt. Bár nem volt karácsonyfám, az ünnep melegsége átjárta lelkemet, ahogy ott ültem, begubózva a fotel puha takaróiba és mosolyogva bámultam az egyre növekvő félhomályba, ahogy a városra ereszkedett az este. A cd lejátszón Handel Fényességes Messiása szólt és a dallamok lágyan ringattak, különleges jelentőséggel megtöltve minden egyes hangot. A Messiás eljutott közénk, megszületett a szent kisded. Halleluja ének száll az egekig.

Hallelujah Chorus, Hanel's Messiah


Így lebegtem ég és föld között és távolba révedő tekintettel idéztem fel kedvesem szavait, újra és újra. Azt mondta, hogy ő már meghozta a döntését, amikor megkérte a kezem és miután nyáron összeházasodunk, ő nem látja különösebb akadályát egy baba érkezésének.

2010. december 26-án, ezen az utánozhatatlan fényességes napon valóra vált az álmom. A férfi, akit tiszta szívből szeretek, aki párom és társam mindenben, gyereket szeretne tőlem.
Hiszen erre vártam kislánykorom óta, amióta csak az eszemet tudom, hogy én is édesanya lehessek. Erre készültem, erről ábrándoztam. Ezért űztem, kerestem a szerelmet, hogy méltó társat találjak e nagy feladatra, e szent hivatásra. És most itt van ez az ember…

És csak ültem a fotelban, fülemben csengett az égi muzsika, szemem előtt táncoltak a szállingózó hópelyhek és szívem halk hálaimát rebegett. És csak bámultam, bámultam magam elé.
És határtalanul boldog voltam.



Attól a naptól kezdve új irányt vett az életem. Miután az első örömöm elmúlt afelett, hogy a férjem zöld utat adott, hamar rádöbbentem, hogy rettenetesen be vagyok rezelve. Úrrá lett rajtam a pánik, hogy egyáltalán nem vagyok felkészülve a nagy feladatra. Még az is felmerült bennem, hogy alkalmatlan vagyok, vagy hogy nem is akarom én ezt annyira, meg még lehet, hogy várni kéne, ráérünk. Még élvezni szeretném a férjemmel az újdonsült házasságunkat és síelni szeretnék menni jövőre, nem gyereket pesztrálni és még nem vagyok kész az áldozatvállalásra, és, és... Egészen addig mentem, hogy már féltékeny voltam a leendő gyermekünkre, aki majd felemészti minden időmet és energiámat, amit az uramra szánhatnék.

Ezzel szemben más napokon attól rettegtem, hogy talán nem is lehet gyerekem, vagy igen sokat kell majd rá várni. Így aztán nem is árultam el senkinek, hogy miben törjük a fejünket. Nem akartam látni az aggódó tekinteteket, hogy miért nem jön már össze. De azért minden barátnőmmel rendszeresen szóba hoztam a témát. De úgy tettem, mint akit csak elméletben érdekel a gyermeknevelés és azt hangoztattam, hogy még nem készültünk fel, stb, stb. Ami igaz is volt, úgyhogy kivettem egy rakás könyvet a könyvtárból, a pl. „Segítség, anya lettem” és más efféléket, hátha a szakirodalomból megtudom, hogy mire is vállalkozom, hátha meggyőznek a könnyfakasztó történek, hogy igen ezt én tényleg akarom, itt az idő. De romantikus mesék helyett inkább rémtörténeteket találtam a feszülő mellekről és az éjszakai felkelésekről. A környezetemben sem igen láttam bíztató példát, mindenki azt mondta, az anyaság rázós ügy és kemény meló, készüljek fel az álmatlan éjszakákra, a sok hisztire, felelősségre. Már csaknem meggyőztek, de valami ott legbelül nem hagyott nyugodni. Olyan jó lett volna valami megerősítés, valami bizonyíték, hogy szülőnek lenni, gyermeket nevelni jó, sőt nagyszerű dolog, de ehelyett, mintha az egész világ csak lebeszélni akart volna róla. Mégis, mégis, ahogy közeledett az esküvő időpontja egyre inkább úgy éreztem, hogy engem ugyan nem érdekelnek a karikás szemek, a szülési fájdalmak és fütyülök a pelenka árakra, én egyszerűen gyereket szeretnék, szabadon örömmel szeretettel szeretnék szerelmeskedni a vőlegényemmel, reménykedve, hogy szerelmünk gyümölcse beérik, és ha hányni fogok minden reggel, akkor hányni fogok. Jöjjön aminek, illetve akinek jönnie kell.

Annak ellenére, hogy a döntés azon a decemberi éjszakán már megszületett a szívemben, a hosszú vívódás nem volt felesleges, segített felkészülni, hogy a kellő pillanatban át tudjam adni magam a sorsomnak. A testem tudta már kezdettől fogva. A rendszeres görcsölés, ami minden havibaj előtt meglátogatott januártól egyszerűen megszűnt. Nem kellett már elsirassa, meggyászolja minden hónapban a meg nem fogant gyermekeket.

Végül a sok kétely, várakozás, agyalás és vágyakozás után elérkezett a nagy nap, amikor házasságunkra és a benne fogant gyermekekre áldást kértünk. És eljött az az éjszaka, amikor sorsunkat Isten kézébe tettük.

2010. június 8., kedd

A kérdés

Épp a második babámat vártam, amikor kislányom egy szép napon nekem szegezte az elkerülhetetlen és nagyon is logikus kérdést:
- De anya, hogyan került egy baba a pocakodba?
Összevont szemöldökkel, szigorú tekintettel várta a választ.
Tudtam, nem térhetek ki előle.

- Tudod, kislányom, amikor egy fiú világra jön, a Jóistentől varázsmagokat kap útra valóul. A magok arra valók, hogy amikor a fiú férfivá érik és megtalálja párját, akit feleségül vesz, a házasság szent kötelékében gyermeket nemzhessen, teljesítve ezzel Atyánk akaratát.

Miután Édesapáddal összeházasodtunk, nászútra mentünk, ahol egy különös, meghitt nyári éjszakán szorosan összebújtunk az ágyikónkban. Annyira szerettük egymást és annyira szorosan összebújtunk, hogy testünk egy testté fonódott össze. Így lebegtünk eggyé válva a sötét szobában és a Jóisten áldását éreztük magunk körül. Ekkor Apa vette a varázsmagokat, hogy elültesse a hasamba.

Bent valahol mélyen a pocakom rejtekeiben parányi tündérlányok aludták az igazak álmát, hosszú évek óta várva és várva a magok érkezését. Azon a különös éjszakán egyetlen tündérleány lehetett csak ébren. Közben a magok egy hosszú veszélyekkel teli folyón úsztak fel a tündérlány felé. Versenyeztek életre, halálra. A leggyorsabb és legügyesebb magocska elérte végül a tündérleányt, akivel azon nyomban egybe is keltek. Néhány napig így együtt úsztak boldogan, alkalmas helyet keresve a letelepedésre. A termékeny talajban, hol lábukat megvetették, apró kis rügyecske hajtott ki belőlük. A rügy hamarosan bontogatni kezdte szirmait és alig pár nap alatt sok száz, sok ezer szirmot növesztett. Gyönyörű meseszép virág lett belőle. De nem maradhatott sokáig így, mert a virág termést hozott, méghozzá egy kisbabát. Alig volt még nagyobb, mint egy babszem, de már volt pici lába, pici keze, parányi fejecskéje.


A virág közben átalakult és egy nagy vekni kenyér lett belőle. De olyan csodálatos kenyér volt ám az, hogy amennyit reggel a babácska megvett belőle, éppen annyi újranőtt estére. Így táplálta napról napra a kenyér a gyermeket, míg végül akkora nagy nem lett, hogy már alig fért el puha, meleg odújában. Ekkor már tudta, hogy nemsokára meg kell születnie. És valóban, egy hűvös februári hajnalon, a Jóisten segedelmével világra jöttél. Mert képzeld csak el Babám, hogy éppen terólad mondtam el ezt a mesét. Úgy bizony, most már tudod miként fogantál és éltél odabent a pocakomban te is. És pontosan ugyanígy történt ez a kistestvéreddel is.

Gyere csak, tapaszd ide a füled, talán súg neked valamit ez elfeledett világ titkairól.

2010. június 7., hétfő

Ez csak mese...

Igaz, ami igaz, de azért a valóság sem volt kevésbé romantikus:

Bőröd olyan selymes, ahogy hozzád
bújok, a frissen vasalt ágynemű
redői között. A melegség átjárja
az egész testemet. Fejemet a lágyan
hullámzó mellkasodon nyugtatom,
és hallgatom, ahogy odabent dobog,
dolgozik az élet fantasztikus
gépezete.

Ma este az új élet talán megfogant.
És én saját testemben adhatok otthont
neki és táplálhatom, őrizhetem hosszú
hónapokig, míg felkészül e világban
való életére. Itt állok, Uram, előtted,
légyen hát rendelésed szerint.

Az éjjel puha, bársonyos
párát vont a kertre, az
égbolton remegve ragyogott
a millió csillag. A szellő
finoman meg-meglibbentette
a függönyt, balzsamos,
édes illatokat csempészve
a szobába.

A félhomályban az ifjú
férj szorosan átölelte
kis feleségét és valahol
a titkok útján egy parányi
pötty, egy pindurka sejt
elindult varázslatos
utazására.

Másnap reggel különös érzés kerített hatalmába. Csak egy fuvallat volt, ami forró nyári reggeleken talál ránk, megsimogatja arcunk, frissen, üdén, majd huss, libben is tova. Ilyen kis csalafinta érzés volt ez, de mégis tudtam, hogy igen, most megtörtént.
És cinkos mosollyal kacsintottam a napsugárba.

2010. június 6., vasárnap

Egyszer volt, hol nem volt...

... az Üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy legkisebb királyfi, nagy békességben és megelégedettségben. Ám egy napon a királyné (aki már ugyancsak vágyott az unokákra) reá ripakodott:
- Ej fiam, hát hagyd azt a football-t! Eridj, keríts magadnak egy szemrevaló királyleányt. Üres kézzel haza ne gyere!
Az öreg király bíztatásul még hozzátoldotta, hogy ha szerencsével jár, övé lehet a fele királyság, egy tágas, napfényes palotával egyetemben.

 Elindult hát a fiú, de ugyancsak lógatta az orrát, mert ugyan honnan akaszthatna már most ő le egy világszép királyleányt. Hisz annál alább nem adhatja, ez világos. Vándorolt hát egyre, hegyeken, völgyeken keresztül, medvékkel málnázott, denevérekkel éjszakázott, szirének elől menekült, ördögfiókákkal birkózott, de nagy sokára elért a Végtelen Tenger partjára.
A parttól nem messze egy sziget látszott, rajta hatalmas, égig érő, színarany várkastély. Csak ámult, bámult a királyfi, mert ugyan ilyen csodát még nem látott sosem. De ugyancsak ámult, amikor odalépett hozzá egy rút, vénséges vén banya és kérdi tőle, vajon szeretné-e megtudni, hogy mit rejt a kastély odabent.
- Megmutatom neked a kristálygömbömmel, ha három éjjel, három nap gyűjtöd nekem a rőzsét.
A fiú oldalát annyira furdalta a kíváncsiság, hogy ráállt az alkura. De bizony oda volt, mert a boszorka úgy hajtotta, egy szusszanásnyi ideje sem volt három napig. Szép kis halom rőzse gyűlt már össze harmadik nap estére. Kifulladva kérdezte a fiú:
- Öreganyám, szükséges-e még valami segítség?
- No, fiam, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. Elég lészen már ennyi, de amiért látom, hogy rendes, jóravaló fiú vagy, meg is jutalmazlak. A várkastélyban egy világszép királylány lakik.
Haját a felkelő nap fényével fésüli, bőrét a holdfénnyel füröszti, orcája két piros alma. Hangja lágy, mint a tej, csókja édes, mint a méz. Szeme fáklya lobogó lángja, kacagása igazgyöngy és énekétől a hajnali mezőn táncolva hajladoznak az érett kalászok. Ez a lány lehet a feleséged, ha meg tudod szöktetni a szigetről. Igen ám, de a várat és a leányt is egy hétfejű sárkány őrzi. Vagy furfanggal, vagy erővel tudod csak őt megszabadítani. De lásd, kivel van dolgod, adok én néked egy varázskövet. A vár udvarán áll egy tó, ha ezt abba bédobod, amint a lány lába a szárazföld partját éri, a sárkány nem fog többé ráismerni és nem keresi soha, sehol. Az egyetlen esélyed, ha elszegődsz a sárkányhoz inasnak. És most nézz bele a kristálygömbbe és megláthatod a királylányt, akiről beszéltem.

A fiú megigézve állt a gömb előtt. Mintha a lány egyenesen őt nézte volna. Valóban szép volt, nem hazudott a banya, és esdeklő, vágyakozó, várakozó pillantással nézett rá.
Másnap a legény elszegődött a sárkányhoz.

Hosszú-hosszú évekig szolgált a sárkánynál, de a királylányt egyszer sem láthatta. A legmagasabb toronyban őrizte száz szolga, nem volt mód megszöktetni. Ám egy szép nyári napon a sárkány hatalmas vendégséget tartott. Jöttek az idegen sárkányok a világ minden tájáról. Nagy lakomát csaptak, ettek, ittak, egész álló nap. A királylányt is előhozták rejtekéből, és mint valami kincset mutogatta a sárkány a barátainak. A nagy dínomdánom egészen hajnalig tartott, úgy fölöntöttek a garatra, hogy végül mind egy szálig ott feküdt valahol elterülve, hortyogva a palota hideg kövén. A sok szolga is az egész napos sürgésforgástól, no meg attól, ami az asztalról nekik csurrant-cseppent, szintén fel voltak borulva. Borgőzös mámorban aludt az egész kastély. A királylány is csendesen pihegett trónusán a nagyteremben. Csak egyetlen ember volt talpon, aki tudta, hogy itt a nagy alkalom. Most vagy soha. Mély levegőt vett. Egy életem, egy halálom, és átgázolt a sárkányokon a királylány irányába.

Ó, milyen édesen aludt. De nincs vesztegetni való idő! Felkapta hát a cifra trónusról a lányt, magához szorította, és mielőtt az meglepetésében mukkanni tudott volna, szájon csókolta. A királylány azonnal beleszeretett a délceg királyfiba, akinek bőre fehér volt, mint a hó, karja erős, mint az acél. Arcát mintha híres mesterek fából faragták volna ki. Kék szeme mély volt, mint a tenger, titkokat ígért, új álmokról mesélt. Szőke haja a homlokába omlott és bőréből a már-már elfeledett otthon édes illata áradt. Nosza, ledobták a cipőjüket és mezítláb, lábujjhegyen szaladtak végig a palota folyosóin, ki az udvarra. A királyfi ott sebtiben beledobta a boszorkánytól kapott követ a tóba. A királylánynak legénygúnyát adott, arcát szénnel bemaszatolta, arany haját nagy fekete kalap alá rejtette. A kapuban az őröknek azt mondták csak szénért mennek, mert a sárkányok még sütögetni akarnak. Az őrök nem furcsálták a dolgot, alig voltak ők is maguknál. Lesiettek hát a kikötőbe, ahol már várt rájuk a kis hajó, amit a királyfi készített. A szigeten való szolgálat alatt kitanulta az ácsmesterséget, és volt ideje csinos kis hajót építeni, amin majd megszöktetheti a királylányt, ha eljön az ideje. A kis vitorlás most ott fickándozott vidáman a habokban, a felkelő nap első sugarainál. A kikötő kihalt volt, csak egy-egy halász bíbelődött a csónakok körül, de ők kutyába se vették a két fiatalt, akik felvonták a vitorlát és a friss reggeli szellőben a part felé tartottak.

Már majdnem elérték a partot, amikor a sziget a hátuk mögött ugyancsak felbolydult. Lótott-futott mindenki fel és alá, keresték-kutatták hová tűnhetett a királylány. De a legénynek se kellett több, amint látta a partra sereglett embereket, felkapta az evezőket és vadul evezni kezdett.
- Ugorj ki a partra, amint odaértünk!
Amikor a hajó megfeneklett a parti fövenyen, a sárkány felbőszülve repült ki a kastély kapuján. A királylány a fiúval sebesen a vízbe ugrott és a partra gázoltak, majd be az erdő felé. A sárkány már ott is termett felettük, de hirtelen megtorpant, mint, aki elfelejtette, hova is sietett annyira. Amikor kikukucskáltak a fák közül, egy sárkány láttak a sziget fölött tétován ide-oda keringeni.
- Megmenekültünk! - ölelték át egymást.

Megkönnyebbülten kopogtattak be az öregasszony ablakán, hogy megköszönjék a segítséget. De az anyóka is örült a vendégeknek, megetette őket a hosszú hazaút előtt és búcsúzóul aranyszárnyakat varázsolt a parton veszteglő kis vitorlásra. Ez repítette őket a felhők felett egészen hazáig, a királylány édesapjához, aki nagy örömében, nekik adta fele birodalmát, a Hármashatárhegytől a Feneketlen-tóig.
Fenn a hegy tetején aztán hét országra szóló lakodalmat csaptak. Három éjjel, három nap tartott a tánc, folyt a jó bor.


A nagy vígasság után beköltöztek újdonsült palotájukba, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
De még mielőtt meghaltak volna, kis királylányokkal és királyfiakkal népesítették be a palotát. Gyerekzsivajtól volt hangos mind a száz ablak, az udvar, a határ. Sok-sok kis és nagy kalandot éltek át együtt öregkirály korukig, ám ez már egy másik mese.

2010. június 5., szombat

A diagnózis

„Isten legközvetlenebbül
gyermekeink könnyein és nevetésén
keresztül szól hozzánk.”




Darnel Christian




U9990 Sine morbo; Z3210
Terhesség, bizonyított

Igazán romantikus a Gyógyír Kht megfogalmazása:

bizonyított

De végül is, ez még mindig jobb, mint a „biokémiailag terhes”. Igaz, még nincsen kiskönyvem (ezt itt leszámítva, amibe írok), de ezennel hivatalosan is teljes jogú tagja lettem az ámulva csodált kismamák nagytiszteletű társaságának.
A világ most olyan tökéletesnek tűnik. Minden pici részlet a helyén van, úgy illeszkednek az egészhez, ahogy azt odafent olyan nagy műgonddal elrendezték. A pici éppúgy fontos, mint a nagy. Az aprók nem lázadnak a hatalmasok ellen, és az erősek megvédik a gyengét. Így az egész együtt lüktetve épül, fejlődik. Lám a Jóisten e nagyszabású művének ma itt állok a kellős közepén. Alfa és ómega. Maga a Teremtő keze munkál a testemben. Még sosem éreztem magam ilyen fontosnak, ilyen kitüntetettnek. Az áldást már a levegőben érezni lehet.




Még sokan ugyanúgy tekintenek rám, mint eddig, de én már egészen másképp tekintek a világra és önmagamra is. Hiszen az Úr egy nagy fontos feladatot bízott rám: egy embert küld a földre. És eme nagy kincsét most reám bízza, hogy őrizzem, vigyázzam, neveljem, szeressem.

Na de hogy is kezdődött ez az egész?