27. hét - Mint a mesében

Újra munka

Múlt héten kivettem pár nap szabit a védőnő tanácsára. Hátha a pihenéstől elmúlik a pocakkeményedésem. Jobb is lett. Erre hétvégén megint csak pörögtem. És ma újra munka. Ó, hogy átkoztam magam a tegnapi lótás-futásért!
Párszor lefeküdtem az irodai szőnyegpadlóra, hátha enyhül keményedés. De ez így nem sokat használt.
Este a dokit is felhívtam, aki csak még jobban beparáztatott. Először is kikaptam, amiért nem pontosan követtem a magnézium szedésre vonatkozó utasításait. Utána pedig kedvesen figyelmeztetett, hogy ha percenként jönnek a görcsök, akkor egyenesen be a kórházba, meg hogy nekem kell éreznem, mennyire vészes a helyzet és a fenyegető koraszülés így meg úgy.
Elpanaszoltam Somának a dolgot, majd negyed óra múlva, úgy zokogtam, mint a záporeső. Az adventi koszorú is megremegett bele.
Ó, jaj szegény fejemnek, most mitévő legyek? Úgy félek. Ó, édes Istenem, védj meg minket! Védd meg a pici babát, a pici Mákszemkét! Ó, csak az egyetlen pici babácskámra vigyázz nagyon! Kérlek, kérlek, ó, Uram!

Lassan azért sikerült megnyugodni egy kis meseolvasással, énekléssel, imádkozással, pocak simogatással.

Nem lesz baj. Talán csak változtatnom kell dolgokon, talán csak másik útra szeretne terelni az Úr. Talán csak segít meghozni olyan döntéseket, amiket magamtól nem voltam elég erős meghozni, nem volt merszem szembenézni a következményekkel.

Ó, légy velem, vezess a jó úton, Istenem! Taníts meg rá, hogy méltóképpen vigyázhassam a kincset, amit rám bíztál.

Hova meneküljek?

A hétfői pánik után újra szabadságot kellett kivegyek. Még volt jópár felhasználatlan napom, alig voltunk szabin ebben az évben. De attól, hogy én terhes vagyok, az élet nem állhat meg. Átküldték nekem a munkát emilen.
Kidolgoztam a belem. Így nincs is értelme itthon lenni. Ugyanúgy semmit nem tudok pihenni. Már annyira, de annyira elegem van ebből a vár projektből!!! Már évek óta meg vele a tökölődés. És mindennek tetejébe a babakelengyével meg még sehogy sem állok.
Mindezek után este a férjem benyögte, hogy a főnököm épp azon töri a fejét, hogyan tudnék akkor én ezek után itthonról dolgozni.

 
Bamm! A békés vajaskenyér kenegetés közben ettől eldurrant az agyam. A gyanútlan sonka váratlanul becsapódott az asztal közepén. És robbant a kismama bomba!

-          Hát soha nem lesz ennek vége?!? Ez hihetetlen, hogy nem értik meg, hogy én itt éppen azért küzdök, hogy ne kerüljünk kórházba, hogy nehogy koraszülött legyen a babám és ők meg közbe be akarnak fogni még egy kis netezgetésre. Abba persze bele se gondolnak, hogy hanyatt fekve elég nehéz a billentyűket nyomogatni és még nincs lebegő vagy gondolatvezérelt számítógépem. Természetesen te sem mondtad, hogy nem vagyok abban az állapotban, ugyebár? Az, hogy a doki sok fekvést rendelt el – nem gép előtt görnyedést! – az persze senkit nem érdekel! Az az én gondom! A következményekbe rajtam kívül senki nem gondol bele, abba, hogy mégis mit kockáztatunk. Hát ki nem szarja le azt a rohadt munkát! Megőrülök! Áááááááá!

Egyenesen vergődtem, toporzékoltam a tehetetlen dühtől. Az, hogy esetleg a munkáltatónak sem olyan könnyű ez a helyzet, és valószínűleg nincs tisztában, hogy milyen állapotban vagyok, vagy hogy netán picit túlreagálom a dolgokat, az természetesen eszembe sem jutott. Gondolkodni sem bírtam, a kismamaszörny elborította az agyamat, és csak egy jó kiadós sírásra vágytam. A hasam ettől persze összeállt, mint egy kőtömb. Pici babám vadul ugrált odabent, de ez sem tudott lecsillapítani.
Éljen a stressz!

-          Mégis, hová kéne elmeneküljek, hogy végre nyugtom legyen?!? Ha, ne adj Isten, mégis kórházba kerülnék, főnök úr, oda is utánam küldené a laptopot?!

A férjem csendben – csak úgy maga elé - megjegyezte, hogy vajon ő hova meneküljön – tudniillik előlem. Gondolom ő sem egy tomboló kismamára vágyik egy fárasztó nap után. De engem valami elementáris erő késztetett a babám védelmezésére, az anyai szerepem megerősítésére és semmi, de semmi más nem számított.
Mások persze csodálkoznak, hogy mit tudok csinálni otthon egész nap, nekik nem természetes, hogy egy kismamának rengeteg dolga akad felkészülés címén és nem pazarolhatja az idejét és az energiáját holmi várakra.

Nem kell, hogy megértsék, de jaj annak, aki az anyatigris útjába áll.

Semmi gond

Óriási pelyhekben hullik a hó. Igazi ünnepi hangulat van odakint. De én itt görnyedek a gép előtt már egy hete. Muszáj befejeznem a munka rám eső részét, mert nincs ember a Földön, aki megcsinálná. A pocakom persze keményedik rendesen. De holnap a doki megnyugtat, hogy minden rendben van és én kiíratom magam végleg. Háháhá!

Ne, ne, neeeee! A doki lemondta a találkozót egy sürgős szülés miatt. Persze, persze semmi gond - mondtam. Valójában a sírással küszködtem. Csak annyit mondott szedjem a magnéziumot és legyek nagyon óvatos.
Sóhaj…
Teljesen padlón voltam. A gép előtt ülni mindenhogy kényelmetlen volt. A pocakom keményedett. A munka tornyosult előttem. Ennyit a boldog babavárásról. Pedig annyira várom már, hogy megszülessen a baba, hogy nekem semmi más dolgom ne legyen csak róla gondoskodni. A férjem ilyenkor figyelmeztet, hogy az sem lesz sétagalopp, de én letorkolom, mondván, hogy az teljesen más: ha nehéz is, legalább van értelme és egész nap azokkal vagyok, akiket szeretek és... és... Ő csak legyint, és sokat mondóan dünnyög: majd meglátjuk, majd meglátjuk. 
Csak már látnánk, türelmetlenkedek. Pedig ezeket a dolgokat nem lehet siettetni. Olyan ez, mint a karácsony, várod, várod, egyre jobban, de nem jön egyetlen nappal sem korábban, csak amikor itt van az ideje.

Mint a mesében

Ma végre legyűrtem a melót!
Szegény férjem minden nap este 10-ig bent van, hogy a miattam elmaradt munkákat valahogy behozza. A határidők nem várnak. Igazából büszke vagyok rá, hogy egyetlen szó nélkül vállalja.
Szóval kikapcsoltam a gépet. Most lehajtott forró fedelével pihen az asztalon. Én pedig próbálom összekaparni magam. Kerestem valami könyvet, valamit, ami vigaszt, megerősítést nyújt.
Végül a naplómat olvasgattam, a Mákszem mese eddigi részeit, a férjemnek írt verseket… Majd lefeküdtem a kanapéra, leoltottam a lámpát és igyekeztem pihenni és visszatalálni önmagamhoz. 
A gondolataimba merültem.
 
Milyen régen volt az esküvőnk. Tudom még egy év sem telt el, de mégis… Milyen szép volt az a nap, milyen önfeledt. És a folytatás is milyen szép, milyen méltó! Egy igazi mese. A mese amiről álmodoztam éppen valóra válik. Ó, miért is kételkedem, miért is esik nehezemre elhinni, hogy valóban valóra válhat. Emlékszem, akkor is így éreztem, amikor a férjemmel találkoztam: ez túl szép, hogy igaz legyen. Ezt én nem érdemlem, majd úgyis elveszik tőlem, vagy kiderül, hogy csak mese. De nem így történt. És később az érzés is átalakult. Ma már természetes, hogy ő velem van. Néha azért eszembe jut, hogy különleges kegyelemben van részem, hogy ő a férjem. Ilyenkor csendben hálát adok az Úrnak és igyekszem szeretni és megbecsülni őt.
És ez a gyermek, tőle fogant. Mint a mesében. Kívánhatnék ennél többet?