Egy fényességes nap

Hatalmas pelyhekben hullott a hó és tündöklő fehér menyasszonyi ruhába öltöztette a szürke, kopár pesti utcát. A fagyos szellő varázsecsetével apró jégvirágokat rajzolt az ablak sarkába. A félig leengedett redőny lusta árnyékot vetett a falon. A konvektor mormogó kattogása és a lágyan pislákoló kék fény eljövendő otthonok meleg tűzhelyét idézte. December 26-a volt. Bár nem volt karácsonyfám, az ünnep melegsége átjárta lelkemet, ahogy ott ültem, begubózva a fotel puha takaróiba és mosolyogva bámultam az egyre növekvő félhomályba, ahogy a városra ereszkedett az este. A cd lejátszón Handel Fényességes Messiása szólt és a dallamok lágyan ringattak, különleges jelentőséggel megtöltve minden egyes hangot. A Messiás eljutott közénk, megszületett a szent kisded. Halleluja ének száll az egekig.

Hallelujah Chorus, Hanel's Messiah

Így lebegtem ég és föld között és távolba révedő tekintettel idéztem fel kedvesem szavait, újra és újra. Azt mondta, hogy ő már meghozta a döntését, amikor megkérte a kezem és miután nyáron összeházasodunk, ő nem látja különösebb akadályát egy baba érkezésének.

2010. december 26-án, ezen az utánozhatatlan fényességes napon valóra vált az álmom. A férfi, akit tiszta szívből szeretek, aki párom és társam mindenben, gyereket szeretne tőlem.

Hiszen erre vártam kislánykorom óta, amióta csak az eszemet tudom, hogy én is édesanya lehessek. Erre készültem, erről ábrándoztam. Ezért űztem, kerestem a szerelmet, hogy méltó társat találjak e nagy feladatra, e szent hivatásra. És most itt van ez az ember…

És csak ültem a fotelban, fülemben csengett az égi muzsika, szemem előtt táncoltak a szállingózó hópelyhek és szívem halk hálaimát rebegett. És csak bámultam, bámultam magam elé.

És határtalanul boldog voltam.

Attól a naptól kezdve új irányt vett az életem. Miután az első örömöm elmúlt afelett, hogy a férjem zöld utat adott, hamar rádöbbentem, hogy rettenetesen be vagyok rezelve. Úrrá lett rajtam a pánik, hogy egyáltalán nem vagyok felkészülve a nagy feladatra. Még az is felmerült bennem, hogy alkalmatlan vagyok, vagy hogy nem is akarom én ezt annyira, meg még lehet, hogy várni kéne, ráérünk. Még élvezni szeretném a férjemmel az újdonsült házasságunkat és síelni szeretnék menni jövőre, nem gyereket pesztrálni és még nem vagyok kész az áldozatvállalásra, és, és... Egészen addig mentem, hogy már féltékeny voltam a leendő gyermekünkre, aki majd felemészti minden időmet és energiámat, amit az uramra szánhatnék.

Ezzel szemben más napokon attól rettegtem, hogy talán nem is lehet gyerekem, vagy igen sokat kell majd rá várni. Így aztán nem is árultam el senkinek, hogy miben törjük a fejünket. Nem akartam látni az aggódó tekinteteket, hogy miért nem jön már össze. De azért minden barátnőmmel rendszeresen szóba hoztam a témát. De úgy tettem, mint akit csak elméletben érdekel a gyermeknevelés és azt hangoztattam, hogy még nem készültünk fel, stb, stb. Ami igaz is volt, úgyhogy kivettem egy rakás könyvet a könyvtárból, a pl. „Segítség, anya lettem” és más efféléket, hátha a szakirodalomból megtudom, hogy mire is vállalkozom, hátha meggyőznek a könnyfakasztó történek, hogy igen ezt én tényleg akarom, itt az idő. De romantikus mesék helyett inkább rémtörténeteket találtam a feszülő mellekről és az éjszakai felkelésekről. A környezetemben sem igen láttam bíztató példát, mindenki azt mondta, az anyaság rázós ügy és kemény meló, készüljek fel az álmatlan éjszakákra, a sok hisztire, felelősségre. Már csaknem meggyőztek, de valami ott legbelül nem hagyott nyugodni. Olyan jó lett volna valami megerősítés, valami bizonyíték, hogy szülőnek lenni, gyermeket nevelni jó, sőt nagyszerű dolog, de ehelyett, mintha az egész világ csak lebeszélni akart volna róla. Mégis, mégis, ahogy közeledett az esküvő időpontja egyre inkább úgy éreztem, hogy engem ugyan nem érdekelnek a karikás szemek, a szülési fájdalmak és fütyülök a pelenka árakra, én egyszerűen gyereket szeretnék, szabadon örömmel szeretettel szeretnék szerelmeskedni a vőlegényemmel, reménykedve, hogy szerelmünk gyümölcse beérik, és ha hányni fogok minden reggel, akkor hányni fogok. Jöjjön aminek, illetve akinek jönnie kell.

Annak ellenére, hogy a döntés azon a decemberi éjszakán már megszületett a szívemben, a hosszú vívódás nem volt felesleges, segített felkészülni, hogy a kellő pillanatban át tudjam adni magam a sorsomnak. A testem tudta már kezdettől fogva. A rendszeres görcsölés, ami minden havibaj előtt meglátogatott januártól egyszerűen megszűnt. Nem kellett már elsirassa, meggyászolja minden hónapban a meg nem fogant gyermekeket.

Végül a sok kétely, várakozás, agyalás és vágyakozás után elérkezett a nagy nap, amikor házasságunkra és a benne fogant gyermekekre áldást kértünk. És eljött az az éjszaka, amikor sorsunkat Isten kézébe tettük.