2010. július 15., csütörtök

6. hét - Mint a szerelem

A magzat hét végéig eléri a 4-6 mm-t. A test három rétegből áll. A külsőből alakul ki a bőr, az idegrendszer, a gerincvelő, az agy. A középsőből az izom, a csontváz, az erek. A legbelső rétegből az emésztőrendszer és a tüdők. Az egyszerű, egy üregű szív már keringésben tartja a vért, a záródó velőcső mellett. Fejlődnek a csigolyák, a bordapárok, az arc, a nyak, a száj. A méhlepény fala elkezd kialakulni, viszont a hormontermelés feladatát nem veszi át a 12-ik hétig. A hüvelyi ultrahang kimutathatja a magzattörzset és esetleg a szív aktivitását.

Ó, jaj! Mi ez? Iszonyúan görcsöl a hasam! Mi történik?!? Auúú! A sötétben nehézkesen kimásztam az ágyból és hétrét görnyedve levonszoltam magam a földszinti vécére. Borzasztóan kellett pisilnem. Miután, egy örökkévalóságnak tartó idő után visszajutottam az ágyba, a férjemet is próbáltam felébreszteni. De aznap pincelátogatás, borkóstoló volt és túl kómás volt, hogy magához térjen, csak morgott valamit. Feküdtem ott hanyatt hosszú percekig a neonfényt szuggerálva. Lázasan kattogott az agyam. Próbáltam átgondolni az eshetőségeket. A legközelebbi kórház 30 km-re van, a férjem KO, én így nem tudok vezetni, a dokim még nem zárta ki a méhen kívüli terhesség lehetőségét sem... Te jó ég, mi a csudát csináljak? Hívjam ki a mentőket? Csak lihegtem a kavargó gondolatok között vergődve.
Most vége. Tegnap volt a születésnapom és most vége, vége mindennek.
Becsuktam a szemem és ezt suttogtam magamnak:
"A Tied vagyok, ments meg! A Tied vagyok, ments meg!"
Végül percről percre egyre enyhült a fájdalom, majd szépen lassan elmúlt. Kisimultak a ráncaim. Hulla fáradtan befordultam a fal felé és elnyomott az álom. Még arra sem volt erőm, hogy haragudjam a férjemre.
A magzat a hatodik héten
Kismama vagyok. Megúsztam a tegnap éjjelt és kismama vagyok. Forgatom, ízlelgetem ezt a szót a számban. Még furcsán cseng, még nem mondtam senkinek. Amikor megláttam pár hete azt a  halovány kis csíkot, egyszerre minden megváltozott. Máshogy fújt a szél, máshogy sütött a nap. De valahogy ezzel együtt mégis minden a régi maradt. A régi vagyok én, és a férjem is a régi, és itt ezek a hegyek völgyek is egészen hasonlóak, mint egy évvel ezelőtt. Érzem, de mégsem tudom mi az, ami megváltozott, és hogy egy év múlva, hol leszek, ki leszek én? Anya leszek. De vajon mit jelenthet ez a szó? Hisz eddig még csak gyerek voltam, eddig még csak a gyerek létről van tapasztalatom. Gondtalanul játszadoztam csak az anyaság gondolatával. Jó móka volt, de vajon igazából milyen érzés lesz? És mikor fog megtörténni?
Anya. Használom ezt a szót, nap, mint nap, és mégis, fogalmam sincs, mit is jelent.
Így döngicséltek fejemben a gondolatok, sőt egész kérdéssorok. Egy fél könyvtárnyi irodalmat elolvastam, hátha megtudok valamit, hátha közelebb jutok, hátha a könyvlapok súgnak valamit nekem a jövőről, de hiába.
Olvastam szülészorvosokról, síelő kismamákról, olvastam leküzdhetetlen éhségről, feszülő hólyagokról, olvastam híres anyukákról, akik nappal fejnek, éjjel dolgoznak. Olvastam könnyekről, aggodalmakról, olvastam kismajmokról, hogyan szeretik szegények kísérleti anyjukat. Olvastam fárasztó éjszakákról, kimerítő nappalokról, olvastam vicceset és félelmetest, de a lényegről aligha tudtam meg valamit. A sok információból mintegy kerítést építettem leendő anyaságom rögös útján, de fogalmam sem volt hova vezet.
Ám az egyik óvatlan lapon, egy vers lapult. Rövidke vers, friss, üde, mely felfedte előttem egy léleknek titkait és mintha dombtetőre értem volna, egy pillanatra megpillantottam merre is megyek.

"Itt fekszik rajtam. Istenem.
Hogy megértem.
Hús a húsomból. Már nem én.
Nem értem.
Alszik szuszog. Furcsa szagú
kórházi rugdalózóba tették.
Csak tapogatom nemrég született,
belülről ismert testét.

A kórház mindig gyászt jelentett.
Most az életért vagyok újra itt.
Eleven. Ép. A pokróc alatt
megsimítom,
megszámolom
a lába ujjait."


Szabó T. Anna

A költőnővel készült interjú teljes szövege, ahonnan a verset is vettem Fülöp Bea Anyák című könyvében olvasható:
http://szabotanna.com/esszek/szabo-t-anna-az-anyasagrol/ 



A terhesség olyan, mint a szerelem. Elvakít. Betölt. Megváltoztat, szépen lassan. Másképp látod tőle a világot. Felemel. Fölrepít. Minden szebb és jobb. Valóban eufórikus érzés.
De hopp, csak egy pillanat volt az egész. Már elszállt, elpattant, mint a buborék. Most újra te vagy az, a régi lány. Most hagy pihenni és a szemed ráeszmél a billentyűzetre. Dolgozni kéne.
Hol is tartottam? Kattog az egér.
De később újra rád tör, és csak azon veszed észre magad, hogy már megint róla ábrándozol. Szegény munkáltatók! De a munka most annyira nem érdekel. A hétköznapi dolgoknak annyira pofátlanul nincs jelentősége. Ha rád néznek a tekinteted kissé üveges és szemedben bolondos fény csillan. És összesúgnak, hogy ez a lány teljesen beszűkült, máson sem jár az esze, vagy kicsit agyára ment a terhesség. Látod, ami történik körülötted, hallod, amit mondanak és teszed, amit kell, de belül máshol jársz. Hiszen úgy tele van a lelked a születendő új élet csodájával. Más nem fér oda.
És nem állsz ellent, csak hagyod magad úszni ebben az érzésben, mintha bárányfelhőkön heverésznél.
Máskor meg semmi. Egyszer csak az órádra nézel: Te jó ég, már fél napja nem is gondoltam rá! Úgy elmúlt ez a felemelő érzés, mintha sose lett volna, mintha mi se történt volna. Kicsit lelkiismeret furdalásod van, mintha leállhatna a fejlődésben, ha nem gondolnál folyton rá, mintha az működtetné a gépezet, hogy rajta tartod a szemed, mintha az ábrándozástól nőne, fejlődne odabent. Mintha az formálná a kicsi kezét, hogy te mennyit gondolsz rá, hogyan képzeled el.
Az előbb még olyan kézzelfogható volt és most semmit nem érzel. Üres. Mintha ott sem lenne, mintha bármikor kiderülhetne, hogy nem is volt igaz! Csak álmodtad, kedvesem!
Aztán picit megfájdul a hasad és elégedetten konstatálod, hogy nagyon is ott van ő, csak most még hagy egy picit nosztalgiázni a régi életed felett, de később aztán felkötheted a gatyádat! :-D


Otthon, édes otthon!



Végre, végre, hogy hazajöttünk. Már úgy hiányzott az ágyam, úgy hiányoztak ezek a falak. Még csak pár hónapja lakunk itt, de így is. Kívülről még picit idegen a ház, de odabent a lakáson már látszik személyiségünk ujjlenyomata. Az ismerős tárgyak barátként fogadnak és simogat a levegő, az otthon illata.
Hamarosan hármunkat fog hazavárni ez a kis lakás. Most még testemben adok otthon neki, de majd őt is e négy fal közé fogjuk hazahozni a kórházból. Itt áll majd valahol a kiságya, itt fogom ringatni, itt játszik majd, itt eszik. Hogy ez a hely ne csak tégla legyen és vakolat, ne csak ablaküveg, hanem biztonságos zug, meleg tűzhely, azért nekem kell tennem. Nekem kell otthon varázsolnom a kerámialapból, az asztalterítőből. Ezt nem tanították az egyetemen, de hiszem, hogy:

"Az a ház, amelyik arra
épül, hogy otthona legyen
valakinek, és azok építik,
akik otthon akarnak belőle,
az a ház jó otthon lesz,
és sokáig lesz otthona
sokaknak."

A fenti idézet Wass Albert A funtineli boszorkány című könyvéből való.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése